A Komédiás Étterem környékén ma nagy volt a nyüzsgés: rengetegen voltak kíváncsiak Oszter Alexandra képeire és magára a művésznőre.Alexandra és a kiállítás is hazatért Győrbe, hiszen az Oszter család és városunk története szorosan összefonódik.
A képeket látva különös érzés ragadja el az embert.
„Van egy kedvenc mondásom: úgy tartom magam, mint egy antenna. Rajtam keresztül megy minden, de máshonnan érkezik” – mesélt művészetéről és ihletéséről Oszter Alexandra.
Egy művészi hitvallással folytatta:
„Lyuk vagyok a furulyán, amin a Teremtő lehelete áramlik át.” Ez a gondolat remekül összefoglalja alkotói tevékenységét.
Képei szimbólumok is egyben, amelyek – mint mondja – hatással vannak az ember életére, még akkor is, ha valaki nem hisz bennük.
„Azokon a stációkon, amelyeken átmentem életemben, szimbólumokká manifesztálódtak az élményeim, és ebben a formában jelentek meg. Az életem eszenciáját szerettem volna megfesteni, nem a konkrét eseményeket, mert az a fontos, hogy az alkotás hogyan érinti meg az embert.”
„Egy kép akkor jó, ha megszólít embereket” – vallja.
„Hoztam egy képet, amit 15 évesen festettem, és most eszméltem rá, hogy ugyanazokat a színeket használtam, mint most. Ez számomra is megdöbbentő volt. A kék különböző árnyalataival dolgoztam akkor is, és most is.”
Az utazó kiállítás folyamatosan bővül, ahogy az új képek „megszületnek” benne. A most látható alkotások egy év termései, egy-egy kép körülbelül egy hónap alatt készül el.
„Ez lelkileg megviseli az embert, mert amikor alkotok, minden gondolatom ekörül forog. Valamiféle energia áramlik át rajtam, ami kimerítő. Olykor hetekig nem alszom.”
Alkotás előtt a kép „megszületik”, megjelenik egy energia, amit a művész letapogat. Így jött létre például a Gamajon és a Greenman.
„Az asszonyfejű, madártestű lény a föld és az ég összekötője – a keleti kultúra egyik jelképe. Itt most a fej az én arcom lett.”
„Szeretnék egy állandó kiállítást is, akár itt Győrben, hiszen a város nekem nagyon kedves. A nagymamám itt lakott a Czucor utcában, ez különösen közel áll hozzám. Hiszem, hogy ő lát engem, és jelen van.” – mondta elcsukló hangon.
„Remélem, büszke és boldog. Nagymamám mindig azt szerette volna, ha a tehetségem kibontakozhat.”
A kiállításra sokan ellátogattak. Egy kedves, mosolygós hölgy odalépett Alexandrához, és megsimogatta a vállát.
Ő Baksa Kálmánné, vagy ahogy sokan ismerik, Tusi néni – Oszter Sándor győri általános iskolai osztálytársa. Az emlékek feltörtek, a kérdések is.
„Apu rossz gyerek volt?” – kérdezte nevetve Alexandra. Tusi néni mosolyogva rázta a fejét:
„Nem, nagyon jó gyerek volt. Annak idején még margózni kellett a füzeteket, és apunak olyan jó kézügyessége volt, hogy szabad kézzel rajzolta meg a margókat mindenkinek. Mi, lányok, el voltunk ájulva! Az iskolai szavalóversenyt mindig megnyerte, és az iskolából is sokszor együtt mentünk haza. Nagyon szép emlékek ezek.”
Alexandra meghatottan köszönte meg az emlékezést, és megjegyezte:
„Ezért jöttem el Győrbe.”
A kiállítást Borbély Károly festőművész és tanár nyitotta meg, aki meghatottan mutatta be az alkotásokat. Kiemelte: „Mióta megszülettünk, az agyunk minden mozzanatot rögzít. Hangokat, fényeket, illatokat, mozdulatokat, formákat. Egészen az utolsó pillanatig raktározzuk ezeket az impulzusokat. Amikor ránézünk egy képre, akkor ezek a bennünk lévő kódolt emlékek aktivizálódnak, akár színekben vagy formákban. Ez a titka annak, hogy miért tetszik egy mű.”
Majd hozzátette:
“Az én kedvencem az Életfa kép”Ettől a pillanattól válik egy kép műalkotássá- amikor megérint és kapcsolat jön létre a mű és a befogadó között.”
Az est végén a szervezők egy nagy bejelentést tettek: Oszter Sándor emlékestet szerveznek Győrben. Ehhez felkutatták azokat a volt győri irodalmi színpadosokat, akik személyesen is ismerték a művészt.
A Révai Gimnázium igazgatóhelyettesével is egyeztetnek az irodalmi műhely kapcsán.
Az emlékest jótékony célú lesz: a bevételből egy emléktáblát szeretnének állítani a Czucor Gergely utcában az Oszter család tiszteletére. A szervezők reményei szerint ez jövő tavaszra meg is valósul.