Zacher Gábor neve szinte senki számára nem ismeretlen. Ő az ország jófej, laza, dumás, és mindenkit értő orvos, toxikológusa, aki kortalan és megrendíthetetlen abban a hitben, hogy az ember igenis lehet jó. „Mindennapi függőségeink” előadássorozata is azt bizonyítja, hogy folyamatos közlési vágy és felébresztő érzésátadás jellemzi azt az aurát, ami körülveszi őt.

A ménfőcsanaki Bezerédj kastély előadóterme zsúfolásig megtelt kedd este. A nézőtéren minden korosztály képviseltette magát, ami egyértelműen mutatja: a téma és maga Zacher is rendkívül aktuális.

„Sokszor azt hisszük, hogy a függőség másokat érint. Mások problémája. Pedig ha őszinték vagyunk magunkhoz, mindannyiunk életében ott lapul valamilyen formában” – nyitotta meg az eseményt dr. Laczkovits-Takács Tímea képviselő, aki hozzátette: gyakran észre sem vesszük, hogy már nem mi irányítjuk a szokásainkat, hanem azok irányítanak bennünket.

Zacher a tőle megszokott “ősrocker” stílusban lépett a színpadra. Kék sál, Rolling Stones-os póló és jellegzetes kéztartás, amellyel a mikrofont fogja.

„Jól vannak? -kérdezi félmosollyal.- Még!” – ezzel az elgondolkodtató felütéssel indította előadását.

Az este tele volt személyes történetekkel és humorral átitatott igazságokkal.

„Nekem számtalan függőségem van: munka, dohányzás, futás, csokoládé, sorozatfüggőség. De persze én nem vagyok függő. Én bármikor abba tudom hagyni. Csak még nem jött el a bármikor” – szavai hatnak, és a nevetés közben a szemek csillogása megváltozik. Megjelenik az önismeret tükrének kerete.

A téma kimeríthetetlen, de minden függőség mellett ott kell, hogy legyen a kontroll és a minta. A függőségre való hajlam örökölhető, de a genetika lepedője senkinek nem lehet mentség és álca. Rengeteg múlik a szülői és társadalmi mintán: mit lát a környezetében a gyermek? Ez valójában a jövőjét határozza meg.

„Tartanak otthon gyereket?” – kérdezi a tőle megszokott fanyar humorral, amelyet nevetés moraja kísér.

A fiúgyermeknél az apaminta, a lánygyermeknél az anyaminta a meghatározó. A genetika pedig egy hatalmas rendező, rendkívüli dramaturgiai érzékkel.

„Önök tudták, hogy a japán lakosság 30 százalékánál annak a valószínűsége, hogy alkoholbetegek lesznek nulla százalék? Ők nem lesznek alkoholisták. Ennek az oka egy genetikai tréfa.”

Majd magyarázni kezdi: „Megiszunk egy pohár sört. Van a szervezetünkben egy alkohol-dehidrogenáz nevű enzim, amely elkezdi acetaldehiddé bontani az alkoholt. Majd jön egy aldehid-dehidrogenáz enzim, ami tovább bontja ezt ecetsavvá. Ez végül kiürül. Ha az ember kicsit túllő a célon, akkor lehet érezni ezt az ecetszagú leheletet, vagy a bőrön a kipárolgás is kissé savanyú illatú. Japán lakosságának 30 százalékánál ez a második enzim hiányzik, így, ha ők alkoholt fogyasztanak, akkor a lebontás megáll és komoly tüneteket okoz így nekik. Rosszul lesznek.”

Majd hozzáteszi: „Ne ijedjenek meg, a magyar lakosságot ez nem fenyegeti. A mi enzimjeink nagyon jól dolgoznak és valljuk be őszintén, mindent meg is teszünk azért, hogy rendszeres tréningbe részesítsük őket.” – mondja ironikusan, amit mindenki ért a teremben és természetesen félkacajjal reagál is erre.

Az előadás végéig vele él és lüktet a közönség – és a cél valószínűleg pontosan ez. Megvan az a képessége, hogy magával vigye a hallgatót, hogy akarjuk még olvasni, látni, hallani őt.
Eléri, hogy utánaolvasson az ember, és tudatosan elkezdje figyelni saját magát.

Tükröt ad a végére – és az is fontos, ki tartja azt a tükröt.

Kérdésünkre Zacher Gábor elmondta: a lényeg, hogy lehet változtatni. A mindennapi problémáinkon tudunk segíteni saját magunk is. Ehhez az kell, hogy kicsit üljünk le saját magunkkal és beszéljük meg: tudok változtatni? Kell változtatnom?

Nagyon fontos, ha van az életünkben valaki, akinek elfogadjuk a véleményét, akkor merjünk vele őszinték lenni, hiszen az a valaki kívülről egészen másként látja a dolgainkat, mint mi magunk.

Ha elképzelünk egy hullahopp karikát, amelynek a közepén állunk – a saját problémakörünkben – annak csak egy részét látjuk. De, aki kívül áll, látja az egész kört.

Fontos, hogy legyen egy világítótorony az életünkben, akihez fordulhatunk, hiszen nem kell egyedül megoldanunk a problémáinkat.

Ez az este talán begyújtotta a világítótornyok fényeit, ezáltal utat mutatva azoknak is, akik még bolyonganak a mindennapi függőségeik hullahopp karikájában.