Vincze Ottó az egyik legképzettebb sportvezető Magyarországon. A jelek szerint azonban a szaktudással nem könnyű boldogulni a hazai labdarúgásban, de a 21 éve városunkban élő focista nem panaszkodik emiatt. Most is érez magában annyi erőt, tudást, hogy felépítsen egy magyar csapatot a nemzetközi szereplésre, de nem törtet, nem lobbizik. Legendája nem kopott meg. Ottó nyitott, közvetlen ember, nehéz vele magázódni, így inkább tegezésre váltunk.

Egy világot járt futballistának, aki hol ennek, hol annak a külföldi vagy hazai csapatnak a szolgálatába állítja a legjobb tudását, a szívét-lelkét, hol van a hazája, mi az otthona?

Akkor lehet ezt tisztességesen megválaszolni, ha az ember szakaszokra osztja az életét. Én 12 éves koromig Ózdon éltem a családommal. Édesanyám alföldi, az ötvenes években a munkalehetőség reményében költözött Ózdra. A saját identitásom nyilvánvalóban ebben a városban alakult ki. Szerettem, oda tartoztam, számomra az volt a világ. Aztán elvitt Pestre a Fradi, és a családom is fölkerekedett, hogy nekem és az öcsémnek a fővárosi karrierjét a maguk lehetőségei szerint egyengessék. Tizenhat éves koromban szerződtem külföldre, és éltem a focisták könnyed, gondtalan életét. Ezt a „hajléktalanságot” magának a futballnak a dinamikája természetes módon idézi elő. A továbblépésre ösztönöz. Én most 51 éves vagyok, s már 21 éve nem léptem tovább Győrből, mert itt otthonra találtam. Ennek a városnak a földrajzi fekvése is olyan, hogy nagyon megfelel egy magamfajta kozmopolitának. 2004-ben hívtak ide, az volt a cél, hogy az ETO felkerüljön a rangjához és a múltjához méltó helyre. Labdarúgónak jöttem, nem gondoltam, hogy letelepszem.

Könnyen beilleszkedtél a városba?

Könnyen, gyorsan kialakult a baráti köröm. Úgy éreztem, tisztelnek az emberek. Azt gondolom magamról, nem vagyok egy kellemetlen ember. A kézilabdát gyerekkorom óta csodáltam, itt minden meccsre kimentem. Játszottam focistaként 70 ezer ember előtt is, de leírhatatlan élmény volt, hogy egy kézimeccsen még a szellőzőcsöveken is lógtak az emberek.

Rögtön barátságba kerültél Görbicz Anitával?

Nem, már több mint egy éve itt éltem, amikor bemutattak bennünket egymásnak. De előtte is imádtam ennek a vékony, rövid hajú lánynak a játékát, az elképesztő tehetségét. Természetesen Győrben maradásom fő értelme ő és a gyermekeim.

Egy nem kellemetlen embernek fölteszek egy kellemetlen kérdést: elvégeztél több egyetemet, edzői, diplomáciai, menedzseri képzéseket, ennek ellenére igazi, nemzetközi szinten is mérhető feladatokat nem kaptál a fociban. Miért?

Ez nekem is fájdalmam. Nagyképűség nélkül mondom, én vagyok az egyik legjobban képzett magyar sportvezető. Dolgozhatnék akár egy magyar klub nemzetközi szintre történő felépítésében is.  

Ehelyett most az NB III.-ba visszaesett Gyirmótnak keresel tehetségeket.

Ezt szívesen teszem. Régi barátom, Horváth Cs. Attila Gyirmóton lett sportigazgató, és felkért, hogy vegyek részt a tehetségek felkutatásában, menedzselésében.

Nem hinném, hogy ez rangon aluli lenne, de Vincze Ottóról a legtöbb focirajongónak a Bajnokok Ligájában a Fradi színeiben a Grasshoppernek rúgott két csodálatos gól jut az eszébe.

Ez jólesik, de ennek a meccsnek nem én, hanem az egész csapat volt a hőse. Azt se felejtsük el, hogy az első gólt Lisztes lőtte.

Beléptél a Mindent a Városért Lokálpatrióta Egyesületbe. Mit vársz tőle?

A város belső kohéziójának a megerősödését. Jó volna elérni, hogy az emberek a társadalmat, ezen belül a Győrt érintő alapvető kérdésekben egyetértsenek. A megosztottság helyett össze kellene fognunk és bátrabban hinni kellene a képességeinkben, mert ha az önbizalmunk erős, a jelenleginél is sokkal többre leszünk képesek. Az egyesület tagjai ebben is példát akarnak mutatni, s az eddig történtek azt jelzik: a hiteles emberek az egymást összekötő értékek megerősítését tartják fontosnak, nem elsősorban az önálló érdekeiket.