Sokan iszonyodnak a kígyóktól, másoknak már a gondolatuk is rémisztő. Azt mondják, hidegek, érzéketlenek, képtelenek kötődni. Coco Chanel, a királypiton és gazdája, Tiziano viszont rácáfolnak minderre.

Tiziano évekkel ezelőtt Győrben szeretett bele az egzotikus állatok világába, és hamar megérkezett hozzá Coco – a gyönyörű, fiatal piton. A faj békés, nem mérgező, és ha biztonságban érzi magát, kifejezetten szelíd.

„Türelmetlen ember vagyok, de egy kígyó mellett ez lehetetlen” – meséli nevetve Tiziano. – „Coco megtanított várni, figyelni, megérteni. A bizalmát lassan lehet elnyerni, de ha sikerül, különleges kapocs születik.”

A kígyó szereti a meleget: nappal 35, éjjel 28 fokban, magas páratartalom mellett él, ez vedlés idején 90 százalék is lehet. „Ilyenkor úgy néz ki, mint egy túlfőtt virsli” – neveti el magát a büszke gazdi.
Idegenek társaságában nem is hajlandó enni, csak ha ő ott van mellette. És mint minden nőnek, Cocónak is vannak „rossz napjai”: ha épp nincs kedve a társasághoz, sziszegéssel jelzi, hogy egy kis magányra vágyik. Ez különösen júniusban jellemző rá – ilyenkor visszavonul, csendesebb, elmélyültebb.
Coco Chanel a terrárium „lakberendezője” is: rendszeresen átrendezi a környezetét, és ha teheti, pózol a fényképezőgép előtt. „Ha fotózom, mintha tudná, hogy most ő a sztár” – nevet Tiziano.

Miközben hallgattam az élményeket, gondozási praktikákat, azt vettem észre, hogy egy kimondatlan, ám nagyon is létező párhuzam kezd kirajzolódni Coco Chanel és gazdija élete és helyzete között. Az egzotikus fajok a társadalom perifériájának kitaszított háziállatai. Meg nem értett és elutasító fintor veszi őket körül. Az első benyomás az esetek ezredrészét kivéve a félelem és undor, amely általános futótűzként terjedve állja útját az ismeretlen, a „más” megismerésének.