Panelban nőttem fel, egy Zebulon nevű hullámos papagájon kívül esélyem sem lett volna állatot tartani. 19 éve azonban már kertes házban élünk, ahol sokáig egy Olga nevű macska gazdagította az életünket.
Kutyában soha nem gondolkodtunk, túl nagy falatnak, felelősségnek tűnt számunkra, akik soha életükben nem kutyáztak. Aztán az élet átírta a hozzáállásunkat. Anyósom néhány éve hirtelen nagyon beteg lett, sajnos hamar el is temettük. Neki volt egy csodálatosan szép skót juhásza. Momót átmenetileg bevállaltuk, mivel senki nem volt, aki gondozta volna a bohókás kutyahölgyet. A terv az volt, hogy segítünk neki új gazdit találni vagy esetleg egy menhelyen elhelyezni.
Momika néhány nap alatt teljesen átalakította az életünket.
Más lett a napirend, sokat voltunk vele, naponta sétáltunk, játszottunk, beleszerettünk. A családi kupaktanács úgy döntött, Momó marad, nem adjuk oda senkinek, minket legalább ismer, talán felnövünk a feladathoz, és jó gazdái tudunk lenni. Ez a Covid-járvány kirobbanása idején történt, ez is közrejátszott abban, hogy mertünk „kutyásodni”. És soha nem bántuk meg. Sőt. Momó egy csodás, kacskalábú, nem túl okos, de annál cukibb, szebb, hálásabb, szerethetőbb kutyus volt, akit nem lehetett nem imádni. És imádtuk is.
Mint ahogy ő is csak adott szeretetet, szeretetet és megint csak szeretetet. Csodás éveket töltöttünk el, együtt éltük a hétköznapjainkat, még nyaralni is együtt jártunk. Akkor szoktunk rá a hazai horgásztavak látogatására. Bár mi nem horgásztunk, Momó imádta a vízpartot, legyen az bárhol is. Aztán sajnos egyik-napról a másikra a kutyusnak, immár közel 12 éves, igazi öreglányként, komoly egészségügyi problémája derült ki. Több daganatot találtak a szervezetében, emiatt sajnos el kellett altatni.
Az utolsó napjaiban végig kísértük, próbáltunk elbúcsúzni tőle, ő is búcsúzott tőlünk. Nagyon nehéz volt elengedni, nem is lehet, de nem is kell. Azóta ott nyugszik a hátsó kertben Olga, a 18 évig élt cica mellett. Időnként kiülünk hozzájuk, gyújtunk egy mécsest, felidézzük az együtt töltött időt, mosolygunk a dolgain, a vicces és imádnivaló szokásain. Rajta, aki teljesen megváltoztatta az életünket. De megérte.
Azóta többször szóba került már, kéne majd nekünk egy kutya. Nem egyfajta Momó-pótló, csak egy kutya. Akivel megint érdemes „kutyásodni”. Majd. Nem most, később. Arra fel kell készülni, tudatosan, körültekintően. A Kutyák Világnapján is csak azt tudom üzenni mindenkinek, ha tehetik, „kutyásodjanak”. Megéri. Minden perce. Viszlát, drága Momó!
Korábban ma a témában: