Egy település, ami soha nem akart ilyen módon felkerülni a térképre. Egy gyerek, aki – vallom, csak azért is – soha nem akart egy ilyen tragikus történet főszereplője lenni. Egy csendesen, visszahúzódó módon élő család, akik már soha többet nem tudnak megszólalni. Mert nincsenek szavak… Mégis napok óta a jó szavakat keresem.
Az egyik kedvenc versem főszereplője egy magányos farkas, aki magányosabb volt az angyaloknál. Elvetődött egyszer egy faluba, és beleszeretett az első házba, amit meglátott. Szerette minden ízében az épületet, rajta a kőművesek keze nyomát, simogatását. Az ablakon belesve aztán… Pilinszky János így folytatja a Fabulát:
„A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.”
Mindenki tisztaszívűnek születik. Ez az én – talán naiv – alapvetésem ebben a világban. Hiszem ezt bárminek ellenére és minden esetben. Ez a Pilinszky-féle fabula, túl az emberin, minden élőre kiterjed. Szól a kitaszítottságról, arról, hogy a farkas egyben áldozati bárány is. Ki a nyáj és ki a ragadozó valójában? A kitaszítottat megbélyegezzük, farkasnak kiáltjuk. De mi vajon bárányok vagyunk?
Hajszoljuk a híreket, a tragédiák úgy vonzanak bennünket, mint pillangót a fény. Minél inkább elborzasztó, annál inkább érdekes. Egyszerű kíváncsiság ez? Netalán az afölötti dermesztő, de mégis megnyugtató valóság, hogy ez nem velünk történt? Magyarázatot, hibást keresünk, mohón kutakodva az okok, okozatok között. Ha válaszokat kapunk, az vajon megnyugtat minket? Ha/amikor kiderül, mi történt, hogyan történt, ki és miben volt hibás – a szülő, a gyerek, a család, az utca, a szomszédok, a falu, az iskola, a többi gyerek, a világháló, a technika, a társadalom, a világ – akkor azt úgy könyveljük majd el, mint egyfajta megoldást? Rámutatunk majd, hogy Te voltál?!
Olvasom, mert igen, olvasom én is például a sztár pszichológust, aki állítja: a vidéki társadalomban, a kisközösségekben ugrásszerűen fokozódnak, felerősödnek a mentális feszültségek, amelyek nem kanalizálódnak. Ennek a kanalizálásnak, a feszültséglevezetésnek hagyományosan egyetlen ismert módja volt az ivás, az alkoholizmus. Régen. De ma már ott van az internet. Aztán tovább boncolgat: a fiú nem csak kistelepülési környezetben élt, de egyke is volt, ez is fontos lehet. Előkerül az anyai majomszeretet, az elfoglalt, mindig dolgozó apa, akinek nincs ideje… Aha, értem, igen. Aztán kibukik az emberből: és akkor mi van? Egyszerűen ennyi, tusché?!
Szívszorító, amiről kollégám írt néhány napja, az ország egyik legjobb kriminálpszichológusával beszélgetett. Begyógyíthatóak-e a sebek? Lehet-e rehabilitálni egy 13 éves kisfiút, aki megkéselte az édesanyját, a nagyanyját? A szakértői válasz elkeserítő: a börtön általában nem segít a fiatalnak. Sokszor inkább rossz hatás éri ott, rossz mintát tanul. Talán ha olyan helyre kerül, ahol megfelelő szakemberek tudják a szocializációs hiányosságokat pótolni, van esély. Ám a szakember azt is hozzáteszi rögtön: ebben most egy kicsit szkeptikusabb.
A településen pedig már nem örülnek, ha egy idegen áll meg a faluban, érdeklődni, nézelődni. A kocsmákban mindenki meredten néz a poharába, a pultos pedig összeszorított szájjal áll a sörcsap mögött, a lassan csordogáló sárga nedű habját figyelve, hogy az mikor éri el a korsó peremét. Ki lehet az, aki jött: újságíró, fotós, katasztrófaturista, léleklátó, önjelölt szociális munkás?! Mit várnak tőlük? Sztorikat? Kisgyermekkori, kedves történeteket? Vagy éppen arról akarnak hallani, hogy ez itt a darkweb legsötétebb bugyra, ahol a sátán az úr?
Napok óta ugyanaz jár egyfolytában a fejemben. Egy régi történet, ami rezonál a mostanira. Popper Péter írt egykor egy megrázó erejű beszélgetésről, amit barátjával, Pilinszky Jánossal folytatott. A katolikus költő kegyetlen tükröt tartva Popper (valamint annak egész szakmája) elé, azt vágta neki oda: sokszor kegyetlen terheket raknak a „pszi”-vel kezdődő foglalkozásúak az emberekre. Mert azt hirdetik, minden emberi problémára van megoldás.
A valóságban – mondta Pilinszky –, az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. “Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”
Igen. Tragédiák vannak, és irgalomra van szükség!