A világháborúk környékén élt falusi asszonyok sorsai elevenednek meg Arany Piroska legújabb történeteiben. Nők, akik gondoskodásukkal a régmúlt hősei: óvnak, féltenek, szeretnek, és mindenkor gyógyítják magukat az örökké nyíló tűröm virágokkal.

Arany Piroska Derecsken született 1933-ban, ahogy ő fogalmaz, 86 éve bihari lélekkel éli az életét. Kemény sorsú, dolgos, kevés szavú református családok között közt nőtt fel. A szó jó értelmében vett, sokat olvasó, a hagyományokat tisztelő, a világ történéseire nyitott parasztemberektől tanulta a kitartást, a munka és a család szeretetét. A háború után édesapja a jobb élet reményében tanulni küldte lányait, és Piroska, aki már kislánykorától mindig iskolást játszott, a debreceni tanítóképzőbe iratkozott be 1952-ben. Szerette a várost, a tanárokat, akik később példaképül szolgáltak életpályáján. Álmosdon, a román határ melletti apró falucskában kezdte a tanítást. Nehéz sorsú szülők gyermekeivel ismertette meg az írást, olvasást és számolást, olyan szegénységből érkeztek a kicsik, hogy meleg bort kaptak otthon a reggeli tej helyett. 14 évig Derecskén fiúiskolában tanította az első osztályosokat.

„Kis férfiak voltak a falusi parasztfiúk, a református szülőktől hozott erkölcsi útmutatással. Én tanultam tőlük – mondja Piroska néni -, szeretni való magyar gyerekek voltak, akik a szemembe néztek és igazat mondtak.”

A tantestületben ismerkedett meg férjével, két gyermekük született, egy lány és egy fiú. 1967-ben Debrecenbe költözött a család, ő továbbra is első osztályban tanított, rengeteg szép emléket őriz abból az időből. Mivel családanya volt már, tudta, mi kell a más gyermekének. Jó kapcsolatban volt a családokkal, hiszen az a legjobb kicsiknek, ha a tanító és a szülő „egy húron pendülnek” – emlékszik vissza a debreceni évekre Arany Piroska.

1962-ben a minisztérium pályázatára elküldte egy írását, amely egy gyűjteményes kötetben jelent meg. Őszinte kedvességgel megírt történeteit, amelyek nem tudományos cikkek, inkább a pedagóguspályáján átélt élményleírások, később kötetbe rendezte, mert fontosnak tartotta, hogy az olvasói megismerjék, miért fontos, hogy a világgal ismerkedő, folyton kérdező gyermeknek válaszokat adjunk. Piroska néni megemlíti, hogy a fonomimikát, az olvasás tanításának a 20. század elején kialakult módját tartja a legideálisabbnak a tanításban. Ez a módszer hangokra épül, amelyekhez jelek társulnak, és e jeleket alkalmazva szavakat illeszthetünk össze. A Kodály-módszer szolmizációs tanításához hasonlítja, és szerinte a gyermekek több érzékszervük összekapcsolásával ügyesen tanulnak meg olvasni. „Egy régi módszert, ami bevált, és ami elődeinktől származik, annak reményében veszítettük el, hogy az új és még újabb olvasástanítás majd jobb lesz” – teszi hozzá.

1993-ban férje halála után Győrbe költözött, nyugdíjas nagymamaként nagy segítséget jelentett lányáéknál a négy unoka nevelésében, és pár év múlva Budapesten élő fiánál is három csöppség várta a nagyit. A nagy távolság miatt búcsút intett szülőfalujának és Debrecennek, hogy gyermekei és a hét kislány és egy fiúunoka közelében élhessen. A tanítástól sem tudott elszakadni, hét évet dolgozott még a Kálvária-iskolában napközis tanító néniként.

„Aktív tanárként Nyíregyházán szereztem meg a pszichológia-pedagógia szakos diplomámat, az évek során nagy hasznát vettem mind nagymamaként, mind tanítóként – emlékszik vissza a volt tanító néni.

2007-2008-ban elvégezte Budapesten a Magyar Író Akadémia négy szemeszterét. A következő években az évekkel előbb induló írói tevékenységét is folytatta. Családjának történetét édesapja betegágyánál jegyezte le, majd adta ki könyvbe rendezve Madárlátta címmel. Miértek tünékeny ideje, Kendőmesék, Földközelben, Barátkereső, Nemtom Robi, Majd holnap, vagy a tavasszal megjelent Tűröm virágok meséi című kötetei életének termékeny írói korszakát mutatják. Mostanában tárcákat ír a Napkelet Népében Unokáink is olvasni fogják című blogjában, publikált a Győri Antológiában, lehozta írásait a Magyar Napló és a Tanka János Irodalmi Kör is. Könyveiből felolvasást tartott a Győri Alkotók Napóra Egyesületének rendezvényein is, és ahogy évek óta, idén is találkozhatunk vele és legújabb könyvével a Győri Könyvszalonban.

„A honvágy íratja velem a könyveimet, leírtam, amit a rokonoktól hallottam csak azért, hogy el ne felejtsem. Született könyv a nagymamámról, a szülőföldről, a paraszti ősökről, legutóbb a világháborúk környékén élt falusi asszonysorsokat vetettem papírra – összegzi az írások születését Arany Piroska, aki saját bevallása szerint nem tartja magát írónak, inkább csak tanító néninek, aki történeteket ír.

” Vannak fájó dolgok, szomorú vagy örömteli pillanatok a könyveimben, s amíg a szavakat kiválasztom, a mondatokat javítom, addig is emlékezem. Így születnek azok az igaz történetek, amelyek hatással voltak az én életemre, és tanulságul szolgálhatnak talán a másokéra is” – mondja a kötetekről az író.

A legutóbbi címe „A békesség kedvéért” is lehetett volna, mert a paraszti világban élt lányok és anyák sorsában a gyógyító, mindenkor alkalmazható tűrömfű csodás hatása játszott meghatározó szerepet. Asszonylelkük termékeny talajában gyökeret eresztett a türelem, amivel éltek és sokszor túléltek. Tűrni jobb vagy elmenni, elhagyni? – tesszük fel a kérdést, amire Arany Piroska nem ad választ, de novelláiban megérinti a lelkünket, hogy a család és társ iránti szeretet, tisztelet, féltő gondoskodás, asszonyi és anyai bölcsesség kell a békesség őrzéséhez. „Erre kellene a lányokat tanítani és a fiúkat is” – teszi hozzá mosolyogva az író. – „Édesanyám mindig azt mondta, ahol az asszony jókedvű, ott nevet a család is.”