Estefelé már álmosan kezdi a hetet a város. Igaz, hétfő van, s ez a nap általában nem túl mozgalmas, még akkor sem, ha végre ránk köszöntött a tavasz.

Turistákat sem nagyon látni, a hét első napján hagyományosan zárva vannak a múzeumok is. Egy idegenvezető nyolc idősebb embernek valamelyik szláv nyelven sorolja Baross Gábor érdemeit, a vasminiszter szobra előtt. A szokásos utcalakók hangoskodnak a Baross út elején, a lányok hosszú, színes szoknyákban, egy pár hónapos kisbabát kézről kézre szeretgetnek. A boltok már zárva. A teraszok asztalainak nagyjából a felét foglalják el a fagyizók, sörözők, beszélgetők. A tereken kevesen sétálnak vagy ülnek, akkor lesznek többen, amikor már nem süt erősen a nap.

A Dunakapu teret azonban szinte egy csapásra megtöltik a kutyások, fegyelmezetten, a kedvencek lihegve és ugatás nélkül figyelik gazdáik utasításait. Látszik, hogy nem elsőévesek ebben a kutyaiskolában (vagy csak találkozási helyen), de tudják, mikor kell körbe forogni, ülni, feküdni. Jó látni, hogy a különböző fajtájú, korú és méretű állatok mennyire elfogadják egymást. Csányi Vilmos etológus szerint az állatok közül először a kutyák tanulnak meg beszélni. Kíváncsi lennék, mit mondanak majd rólunk, emberekről. Szerencsére a kutyák hálás és szerető lények. Ebben is különböznek tőlünk, emberektől.

A révfalui hídon nagy a biciklis forgalom, a „puttonyos” futárok kerékpárral vagy elektromos rollerrel száguldoznak. Egyikük megáll telefonálni, amikor befejezte a rövid beszélgetést, megszólítom. Nigériából jött, egészen tűrhetően beszél már magyarul, igaz, csaknem egy éve érkezett Magyarországra, öt hónapot a fővárosban töltött. Jó a térlátása, Győrben is egyre ritkábban használja a telefonos navigátort, azt magyarázza, hogy „megtanulta” a várost, bár a kis utcákat természetesen nem ismeri. Azt mondja, a külföldi futárok többen együtt bérelnek szállást, hogy mennyit tud keresni, arra a kérdésre csak mosolyog. De úton van a késői órákban is, előfordult, hogy este tízkor négy szelet csokoládét kellett kivinni egy házhoz. A futárról eszembe jut autós magyar kollégája, aki egy Győrben nemrég letelepedő, Budapesten igen népszerű szolgáltatónak dolgozik. Egyszer én is igénybe vettem szolgáltatását, életvidám fickó, a kocsiba beépített hűtő és az autó egész raktere tele volt zacskókkal. Hat csomaggal futott be hozzám a házba, akár a hűtőbe is bepakolt volna az élelmiszert, ha kérem. Komárom-Esztergom vármegyéből jött Győrbe, naponta ingázik. „Más szakmában nem tudnék ennyit keresni” – magyarázza. „Mennyit?” – kérdezem. „A milliót még minden hónapban elértem, igaz, rengeteg kilométer van már bennem. Csak egy nap nem dolgozom a héten, akkor edzek” – mondja, s bizonyítékképpen meg is mutatja elismerésre méltó izmait.

De térjünk vissza a hétfő estére. A vízen most nincs élet, egyetlen kishajót nem láttam, legalábbis a folyók belvárosi szakaszán. A fürdőből csehek jönnek ki, jól érezték magukat, noha még a kinti medencéket nem tudták használni. Elmennek borozót keresni. „Sör az jobb van nálunk, mint >magyarba<” – állítják, nem alaptalanul. Helybeli sétálók sűrítik a várost, a szerelmes fiatalok a folyó partjára tartanak, a negyvenesek, ötvenesek maradnak a sétálóutcában, vagy valamelyik mellékutcában isznak egy koktélt. Nem vagyunk mediterrán város, de a jó idő meghozza a forgalmat a vendéglőknek. Ennek most még csak az előjátéka látszik. A hét végére tele leszünk, ígéri egy pincér, aki ettől nem annyira boldog, hiszen neki kell majd szaladgálnia asztaltól asztalig.