Nekem az odahaza Párizs, az idehaza Győr – ilyen szépen még senkitől sem hallottam megfogalmazni saját identitását. Dr. Kullmann Tamás belgyógyász, onkológus adjunktus olyan élethelyzetet teremtett magának, melyben mindent megtalál, ami számára a hivatásában fontos: gyógyítóként nemcsak rálát az egészségügy világszínvonalú fejlődési útjaira, hanem építője is azoknak.

Négy évig dolgozott a párizsi Szent Lajos-kórházban, s hazatérte után nyaranta egy hónapot most is ügyel az ottani sürgősségi osztályon. Meg akarja tartani kialakult kapcsolatait, s nem szeretne lemondani arról sem, hogy a francia főváros egyik patinás centrumában friss tapasztalatokat szerezzen. Győrtől azonban nem akar elszakadni: Ez a kórház sok tekintetben már európai színvonalú, esetenként jobb is annál – mondja. – Amíg szükség lesz rám, amíg feladatokat kapok, addig szívesen itt maradok, ha nincs rám szükség, akkor más lehetőség után nézek.

Azt hiszem, csak egy szabad ember tud így beszélni. Ki meri mondani: a magyar egészségügy további fejlődéséhez szükség volna arra, hogy magyar orvosok sokan – kritikus tömegben – kimenjenek dolgozni a világ jó kórházaiba, s pár év után itthon kamatoztassák a tudásukat. Azt mondja, a magyar gasztronómia is úgy tudott felzárkózni a világ élvonalához, hogy sok szakács külföldön tanulta meg az igényességet. Ehhez azonban legalább húsz évre volt szükség. Az időt és a külföldi igények, módszerek helyszíni elsajátítását a gyógyászatban sem lehet megspórolni.

Vannak persze olyan területek, létezik olyan napi gyakorlat a győri kórházban, melyért irigyelhetnek bennünket – mond példát az adjunktus. – Ha felfedezek egy májáttétes vastagbélrákot valamelyik betegnél, még aznap át tudom küldeni Oláh Attila sebész professzorhoz, hogy a műtéti lehetőségeket megbeszéljék. Az ilyen konzultációra Párizsban esetenként több hetet is várni kell. De mondhatok példát más területekről is. A sürgősségi ellátásban a franciáknak sokkal nagyobb tapasztalatuk van, mint nekünk. Mi azonban itt Győrben jobbak vagyunk abban, hogy az arra rászoruló betegeket elhelyezzük a szakosztályokon. Párizsban gyakran nem az illetékes osztályra kerül a beteg vagy napokig a sürgősségi osztályon marad, mert szűkös a háttérkapacitás.

Azt kérdezem Kullmann doktortól, mit köszönhet a magyar egészségügy az ő Párizsban töltött idejének.

Volt szerepem abban – feleli –, hogy az idén január elsejétől sikerült bevezetni Magyarországon a rövid hatású morfintartalmú fájdalomcsillapító tablettákat.

Ennek a jelentőségét a szakember meg is magyarázza: a daganatok által okozott fájdalom hullámzó természetű. A tapasz állandóan adagolja a csillapító szert, akkor is, amikor kevésbé van rá szükség. A rövid hatású morfinszármazékot a beteg szükség szerint veheti be, dózisa így optimálisan igazítható az igényekhez. Korábban Magyarországon ezt a tablettát nem forgalmazták. A tavalyi évtől megváltoztak a jogszabályok, így lehetővé vált a gyógyszer ismételt forgalomba hozatala. A gyógyszert az orvos otthoni használatra is felírhatja a betegének.

Kullmann doktor hozzáteszi: él az a tévhit a betegek körében, hogy a morfint csak végső esetben adjuk. Ez egyáltalán nem törvényszerű. Ha a daganatellenes kezelés eredményeképpen csökken a tumor mérete, akkor a morfin csökkenthető vagy teljesen elhagyható. A tapasztalatok szerint nem kell tartani a függőség kialakulásától sem.

Dr. Kullmann Tamás első szakként a belgyógyászatot választotta, ebből írta PhD-értekezését is. Témája a leheletpára kémhatásának vizsgálata. Arra az eredményre jutott, hogy a leheletpára kémhatása nem alkalmas betegségek kimutatására. Egy módszer tudományos vizsgálatok alapján történő kizárása egyáltalán nem kudarc, az értekezés eredményeit sok helyen idézik.

Az adjunktus olyan szakterületet akart választani magának, ami nemcsak egy szervre korlátozódik. Az általános belgyógyászatot, s azon belül a gasztroenterológiát az egyik legtekintélyesebb szakembertől, Rácz István professzortól tanulta az I. Belgyógyászaton.

Később az onkológiai szakvizsgát is azért tette le, mert a rákgyógyászatban is rendszerbetegségekben gondolkodhatott.

Vannak-e csodák a rákgyógyászatban, kérdezem tőle. Sajnos az onkológiában még nem láttam csodákat, mondja csendesen. Amit néha csodának vélünk, arról utólag kiderül, hogy elégtelen volt a diagnózis. Ahogy egyre pontosabbá válik a diagnosztika, úgy csökken a „csodák” tere.

A szakember azt tapasztalja: sok beteg szeretné megvásárolni a reményt. Ilyenkor fordul a különböző, nem orvosi, táplálékkiegészítőkhöz. Ha azt kérdezi a beteg, hogy ezek ártanak-e neki, Kullmann doktor azt feleli: nem ártanak. Ha a hasznáról is érdeklődnek, megmondja, hogy sajnos azok nem fognak segíteni. Jó-e az, ha megmondják a betegnek a pontos diagnózist, faggatom tovább. Az orvos szerint egyértelműen jó. Aki megismeri a betegségét, az általában jól dönt, ha több terápiás lehetőség közül kell választania. A franciák udvarias emberek, ők nem kérdeznek rá direkt módon a betegségre, s annak kimenetelére. A magyarok azonban szemtől szembe, egyenesen kérdeznek. Szerencsére egyre többször tudnak reménykeltő válaszokat adni.

Például az emlődaganatos betegek háromnegyed részét, a vastagbélrákosoknak a felét teljesen meg tudjuk gyógyítani, hangsúlyozza az onkológus.

Kullmann doktor most főleg az uroonkológia szakterület betegségeivel foglalkozik. Szabad idejében járja a természetet, úszik vagy kínaiul tanul.

Illusztráció: depositphotos.com