Még ezt az utolsót, az ötödik olimpiáját bevállalta, mert érezte, van benne annyi, hogy nem kell majd szégyenkeznie a tokiói eredménye miatt. Azzal a pályafutással a háta mögött, amit ránk hagy, egyébként sem kellene, soha.

Megbeszélte a feleségével, hogy eljön Japánba, rajtkőre áll 200 vegyesen, és ha minden összejön, akkor egy olimpai döntővel zárja le ezt a csodálatos karriert, visszavonul, a civil életére koncentrál. Ahogy ő mondta itt nekünk: Ideje már rendet tenni otthon a garázsban. Előtte még – 35 évesen – úszott egy döntőt, ami óriási eredmény, hetedik lett, ez volt az utolsó tánc. 

“Ennyi volt az én időm, ennyi volt az én úszásom. Most leginkább szeretnék hazamenni, a feleségemmel lenni, és sokat pihenni, ám hogy utána mi lesz, azt majd meglátjuk. Sajnálom, hogy apám ezt már nem érhette meg, bár ő biztosan azt mondta volna, ezt már ne erőltessem. Hálával tartozom neki, az édesanyámnak, a nagyszüleimnek, a barátaimnak, mindenkinek, aki támogatott abban, hogy úszó lehessek.” – mondta a kamerák előtt. 

Laci egyetlen balszerencséje – emlegeti a sajtó nagyon gyakran, és neki biztosan elege van már ebből a felvetésből – az volt, hogy vele egyidőben volt a csúcson a “Földönkívüli”, minden idők legeredményesebb bajnoka Michael Phelps. Ha nincs az amerikai, vagy Peking előtt az a sérülés, Cseh most többszörös olimpiai aranyérmes lenne, ez nem “ha”, ez biztos. Így mindig az ezüst jutott neki, de nem bírom leírni, hogy csak az ezüst. Cseh Laci a valaha volt legjobb, azok közül, akik nem állhattak fel olimpián a dobogó tetejére, de többször megtehette ezt világbajnokságokon. 

Laciból – szerencsére – sosem élt meg jól a bulvársajtó, ő nem kereste a feltűnést, ha nem írtak róla, akkor sem kreált műeseményeket maga köré, csak hogy foglalkozzanak vele. Tette a dolgát, ahogy a legnagyobb bajnokok. Számomra ez tette még nagyobb példaképpé, egy, a tisztelet legmagasabb fokát kiérdemlő emberré.

Sosem szerettem, ha egy sportoló feltűnési viszketegségben szenved, a Connor McGregor-féle bazári majomkodástól pedig egyenesen irtózom. Cseh László ennek a végletnek épp az ellenkezője, és ezért az ellenfelei is mindig egy alázattal dolgozó legendaként beszéltek, beszélnek róla. Volt itt Tokióban is egy megható jelenet, még a 200 vegyes előfutamában követően a mixed zónában: az egyik ellenfele állt be mellé amikor nyilatkozott, és ott köszönte meg, hogy együtt versenyezhet vele. 

Többször készítettem Lacival interjút, és még ha nem is volt éppen kedve nyilatkozni, mindig kellemes, laza beszélgetés lett a vége, a titka pedig az volt, hogy nem alapból ellenségként, szükséges rosszként kezelte az újságírót. A 2008-as pekingi olimpiáról jöttek éppen haza a sportolók az aranygéppel, és az egyik fővárosi csarnokba érkeztek, ahol vártunk rájuk. Ezer interjút adtak, lehetetlen volt sorra kerülni, én pedig már sétáltam a kijárat felé, amikor ő is jött a folyosón. Mosolygott egyet, és csak annyit mondott, “Gyere beszélgessünk a parkolóban, ott nincs ekkora felhajtás”.  Azzal köszöntem el tőle, hogy biztos vagyok benne, lesz aranyérme olimpián. Nem lett, de mégis bajnokként emlékszik majd rá mindenki.

A legtöbbet talán az mond el a magyar legendát körülvevő szeretetről és elismerésről, hogy az olimpiai bajnoki címet most megszerző kínai srác, Wang Shun meghajolt előtte a verseny végén. Kerek és csodálatos volt ez a pályafutás.

Köszönjük, Laci!

Hallgassátok meg Roland ma reggeli bejelentkezését a Győr+ Rádióban is!