Kovácsovics Bernadett és párja, Tomolák Tamás megismerkedése sem volt hétköznapi, de arra egyikük sem gondolt, hogy találkozásuk alapjaiban változtatja majd meg az életüket.

Kovácsovics Bernadett és Tomolák Tamás története

Betti esetében már húszas évei elején kiderült, hogy valami nincs rendben a veséjével. Görcsök, fájdalmak jelentkeztek, de akkor még az orvosok sem tudtak pontos diagnózist felállítani. Egy biztos volt: egy romló vesével nem igazán lehet mit kezdeni. Betti közel harminc éven át élt így, túlélve a mindennapokat.

Rengeteg alternatív megoldást kipróbált, nagyon figyelt a fehérjebevitelre és a méreganyagok kiürítésére is. A sport és az intenzív mozgás része volt az életének,de ez még kevés volt a gyógyuláshoz.

Közben az élet sem kímélte és a lelki terhek annyira megviselték, hogy az egészségi állapota is romlani kezdett. A teste jelezte mindazt, amit a lelke cipelt.

Őszinteség az első pillanattól: „Majd megoldjuk”

Amikor megismerkedett Tamással, már az elején úgy döntött, őszinte lesz. Elmondta neki, milyen betegséggel él, mert azt gondolta: ha Tamás nem akarja ezt a terhet vállalni, jobb, ha most derül ki. Tamás válasza azonban egyszerű és magától értetődő volt: „Majd megoldjuk”

Az ismerkedésük egy kávé mellett indult 2019-ben, és azóta is szeretetben, boldogan élnek együtt. Tamás rendkívül optimista, szertelen, humorral gyógyító ember, aki tökéletesen kiegészíti Betti aggódóbb, szelídebb természetét.

Megismerkedésük után egy év elteltével – Betti szavaival élve, minden „hókuszpókusz” kipróbálása mellett – megszületett a döntés: el kell kezdeni a transzplantáció előtti vizsgálatokat, hogy felkerülhessen a várólistára. Két út létezett: egy elhunyt donortól kapott vese, vagy élődonoros felajánlás.

Felkerült a listára, de közben, 2020-ban már dialízisre volt szükség. Heti három alkalommal, alkalmanként négy órát ült a gép mellett. Karácsonykor, húsvétkor, ünnepeken és hétköznapokon egyaránt. Az ember ilyenkor sehová nem tud menni, az élete teljes egészében a betegség köré szerveződik.

Tamás már 2019-ben eldöntötte: felajánlja a veséjét Bettinek. Egyetlen akadály volt – különböző volt a vércsoportjuk. Úgy tűnt, ez lehetetlenné teszi az egészet. Aztán Tamás egy workshopon megismert egy párt, akik hasonló helyzetben voltak, és akiken Linzben már sikeresen elvégezték a műtétet. Akkor vált számára egyértelművé: ez az ő útjuk.

2020 januárjában elmondta Bettinek a tervet. Az elfogadás nehéz volt, szinte fájdalmas.

„Gyerekkorunkban azt tanuljuk, hogy adni jobb, mint kapni, mégis amikor kapunk, az az első reakciónk, hogy: jaj, nem kellett volna. Pedig ezzel sokszor megbántjuk azt is, aki ad. Számomra ez természetes döntés volt. Csak teljesen egészséges ember adhat szervet. Időt adtam Bettinek, mondtam, kezdjük el a vizsgálatokat, és majd kiderül, egyáltalán alkalmas-e” – fogalmazott Tamás.

Az elfogadás útja – adni és kapni tanulni

A vizsgálatok nagy részénél Betti már azért szurkolt, hogy sikerüljön. Az elfogadás megszületett. A covid megnehezítette a folyamatot, de sem az orvosok, sem ők nem ismertek lehetetlent. Magyarországon és Ausztriában is rengeteg vizsgálaton estek át, rendkívül felkészült és emberi orvoscsapat kísérte végig őket.

A műtét napja örökre beleégett Betti emlékezetébe. Amikor meglátta, hogy Tamást betolják a műtőbe, rengeteg csővel, tűvel és mindenféle eszközzel körülvéve, egyszerűen elszorult a szíve. Abban a pillanatban minden érzés egyszerre volt jelen: félelem, idegesség, izgalom és kimondhatatlan boldogság. Tudta, hogy az élete múlik ezen a pillanaton, miközben ott feküdt előtte az az ember, aki érte mindezt vállalta – csendben, természetesen, szeretetből.

Tamás ezzel nemcsak Betti életét mentette meg, hanem a sajátját is. Hiszen a szeretett emberrel együtt élhet tovább szabadon, teljes életet. A sport ma is központi szerepet tölt be a mindennapjaikban: padelleznek, fallabdáznak, figyelnek az egészségükre.

Tamás úgy érzi, ez az ő küldetése: hang lenni a tömegben. Bátorítani családtagokat, barátokat, rokonokat, hogy ne féljenek segíteni, ne féljenek életet menteni – mert ezzel a saját életük is gyökeresen megváltozik.

„Meg kell tanulni elfogadni, és boldogan fogadni mindazt, amit az élet ad”– tette hozzá Betti.

Tamás arcán és hangján állandó derű ül, miközben Betti sokszor a meghatottság könnyeivel küzd. A beszélgetés során nevetések, könnyek, viccek és elcsukló hangok váltják egymást – olyan érzelmi lüktetéssel, amely akkor is érezhető, ha az ember nem ismeri őket régóta.

Sorsszerűnek tartják a találkozásukat. Hosszú évekig mindössze ötszáz méterre laktak egymástól Győrzámolyon, mégsem ismerték egymást. Amikor azonban a sors közbelépett, örök kötelék született.

„Nincsenek véletlenek. Tamásnak az volt a sorsa, hogy megtanuljon adni, mert az ment neki nehezebben. Az én dolgom pedig az volt, hogy megtanuljak elfogadni” – szögezte le Betti.

A tanácsuk pedig egyszerű, mégis mindennél erősebb: Soha nem szabad feladni!

Ezt a két csodálatos embert nem ismertem volna meg a Szervátültetettek Győr-Moson-Sopron és Vas vármegyei Sport és Érdekvédelmi Egyesület segítsége nélkül. Betti és Tamás is aktív és elkötelezett tagjai ennek a közösségnek, akik nap mint nap azon dolgoznak, hogy a szervátültetett emberek élete teljes, boldog és egészséges legyen.