Életünk alapfeltétele a víz. Egyszerre jelképezi a test és a lélek tisztulását, az állandó változást és az újjászületést.
Szent-Györgyi Albert úgy fogalmaz: „A víz az élet lényege és anyaméhe, szülőanyja és a közege. Víz nélkül nincs élet. Az élet elhagyhatja az óceánt, miután képessé vált bőrt növeszteni, egy olyan zsákot, amelyben magával viheti a vizet. Még mindig vízben élünk, de most a víz már bennünk van.”
S vannak olyanok is, akik a halál után itt lelnek békére.
Fehér-fekete ruhás emberek kis csoportja áll a Mosoni-Duna partján. Csöndben figyelik a lassan távolodó csónakot, mely egyre messzebb viszi tőlük meghalt szerettük hamvait. Néhány perc múlva az urna elmerül a folyóban, a felszínen már csak virágszirmokat sodor a víz. A vízi búcsúztatásokat vezető Horváth Ádám másfél éve foglalkozik Győrben az újszerű temetkezési móddal.
„A vízi búcsúztatás kétféle formában is megvalósítható, mindkettő bensőséges és meghitt hangulatot biztosít a gyászolóknak. Az egyiknél a hajón állítjuk fel a ravatalt, ott fogadjuk a hozzátartozókat, majd a Jedlik hídtól indulva elhajózunk a Széchenyi hídon túlra, egy csöndesebb és meghittebb folyószakaszra. Az út utolsó részében megtartom a polgári búcsúztatást és ezután történik a vízre helyezés. A hagyományos temetésekkel ellentétben egy vastagabb papírból készülő, lebomló urnába kerülnek a hamvak. Ugyancsak lebomló anyagból készül a koszorú, a hozzátartozók egy-egy szál virággal búcsúznak.
A szertartás másik formája, amikor a ravatal kihelyezése és a búcsúztatás egy könnyen megközelíthető, csendesebb parti részen történik. Ezután a legszűkebb család, vagyis öt-hat fő motorcsónakba száll, behajózunk a sodrásba és ott bocsátjuk útjára az urnát.
Mindkét esetben GPS-koordinátákkal megjelöljük a vízre helyezés pontos helyszínét, ez a későbbi megemlékezés miatt fontos. Sokan azért választják ezt a temetkezési formát, mert kötődnek a Mosoni-Dunához, horgászok, vízi sportok kedvelői, vagy a szeretteik távol élnek és nem tudnák gondozni a sírt. Így pedig amikor lehetőségük van rá, kiülnek a partra és bármikor tudnak kapcsolódni szerettükhöz” – avat be a részletekbe.
S hogy hogyan lesz egy huszonéves fiatalból gyászszertartás-vezető?
Ádámot már gyermekként sok veszteség érte. Korán meghaltak a nagyszülei, kedves rokonai, aztán elveszítette édesapját is. Azt mondja, eddigi életében sokkal több temetésen volt, mint esküvőn, és már korán megtapasztalta a temetők melankóliáját. Biztosításközvetítéssel foglalkozott, de hat év után úgy érezte, kiégett a szakmájában. Ekkor olvasott egy cikket a Dunáról, majd nem sokkal később egy tiszai temetésekkel foglalkozó hölgyről szóló írás ugrott a szeme elé.
„Rákerestem a témára, néztem képeket, videókat, és először jutott az eszembe, hogy egy temetés – az elmúláson túl – lehet szép és meghitt is. Ezt a megállapítást a kapott visszajelzések is bizonyítják. Elvégeztem egy átfogó képzést, gyakorlati tapasztalatot szereztem és pályát módosítottam.”
Bár nap mint nap gyászoló, szomorú emberekkel találkozik, mégis pozitív élményei vannak. Úgy érzi, hogy a vízre helyezéssel a hozzátartozókra nehezedő nyomás valamelyest csökken, a víz szimbolikája megkönnyíti az elengedés folyamatát, s ez őt is jó érzéssel tölti el.