Az egres, vagy ahogy sokan a Dunántúlon mondják a pöszméte, különös helyet foglal el a magyar gyümölcsök sorában. Nem harsány, nem divatos, nem hódítja meg a közösségi médiát, mégis ott lapul a régi kertek sarkában, a gyermekkori emlékeinkben.
Az egres egyszerre idézi fel a gyerekkori savanykás ízeket, a szétszurkált ujjainkat, ahogy a tüskés bokrok közül szedegettük a zölden csillogó bogyókat.
A gyümölcs sokféle néven él a magyar nyelvben, ami jól mutatja, mennyire mélyen beépült a vidéki kultúrába. A köznyelvben egres, a Dunántúlon és Győr környékén gyakran pöszméte, Északkelet-Magyarországon piszke, a Balaton környékén köszméte, néhol pedig a kedvesen hangzó büszke névvel illetik. Minden táj a saját ízlése szerint nevezte el, és mindegyik név mögött ott rejlik egy-egy helyi történet, egy régi kert, egy családi recept.
Győr-Moson-Sopron vármegyében az egres ma is sok kertben megtalálható. A klíma kedvez neki, a Sokorói-dombság falvaiban, Győr peremkerületeiben, Moson és Kapuvár környékén, valamint a Fertő-parti településeken gyakran látni a bokrait. A győri Vásárcsarnokban, vagy a Dunakapu téri piacon a szezonban rendszeresen felbukkan, és a helyi kistermelők szívesen kínálják.
Az egres története jóval messzebbre nyúlik vissza, mint gondolnánk. Európa és Nyugat-Ázsia hűvösebb vidékeiről származik, ahol vadon is megélt az erdők szélén, patakpartokon. A középkorban a kolostorkertekben kezdték tudatosan nevelni. A szerzetesek hamar felismerték, hogy a gyümölcs nemcsak ellenálló és igénytelen, hanem kiváló alapanyag savanykás mártásokhoz, borokhoz, gyógyfőzetekhez. Innen indult útjára, és a 12–13. században német és osztrák közvetítéssel érkezett meg a Kárpát‑medencébe. A hűvösebb, párásabb klímát kedveli, így különösen jól érezte magát a Dunántúl északi részén – köztük a mai Győr-Moson-Sopron vármegye kertjeiben.
Hogy miért szeretjük? Talán azért, mert frissítően savanykás, mert a nyár eleji hőségben olyan, mintha egy pohár hideg limonádét harapnánk. Vagy mert tele van vitaminnal, mert sokoldalú, mert egyszerre lehet belőle leves, mártás, sütemény, lekvár, chutney vagy akár bor. És persze azért is, mert a magyar konyha egyik jellegzetes, régi ízvilágát hordozza. Aki egyszer megkóstolta a nagymama egreslevesét vagy a vasárnapi sült mellé kínált egresmártást, az tudja, milyen különleges ez az íz.
És miért nem szeretjük? A válasz egyszerű: tüskés. A bokor szedése nem a legkellemesebb feladat, és a gyümölcs savanyúsága sem mindenkinek kedvence. A boltokban ritkán találkozunk vele, így sokan elfelejtették, milyen sokoldalú. A kertben pedig érzékeny a lisztharmatra, ezért némi odafigyelést igényel. Mégis, aki egyszer újra felfedezi, rájön, hogy ez a tüskés kis bokor valójában a nyár egyik legizgalmasabb ízét rejti.
Ami a felhasználását illeti, az egres igazi konyhai kaméleon. A hideg egresleves a nyarak egyik legfrissítőbb fogása, az egresszósz remekül illik a csirkéhez és a sertéshez, a lekvár pikáns és különleges, a morzsasüti pedig éppen azért finom, mert az édes tészta és a savanykás gyümölcs tökéletesen kiegészítik egymást. A bátrabbak egreschutneyt is készíthetnek, amely sajtok és grillételek mellé is kiváló.
Az egres talán sosem lesz a trendek sztárja, de nem is ez a dolga. Ő a csendes társ, a régi ízek őrzője, a nyár eleji kertek tüskés, mégis szerethető lakója. Egy gyümölcs, amely megérdemli, hogy újra helyet kapjon a konyhában.