Létezik olyan, hogy egy mentett kutyus egy évvel az ő befogadása után megment egy másik, hasonló sorsú állatot? Nem gondoltam volna, de igen.

A kutyánk, Maggie a szemünkben valódi szuperhős, június végén ugyanis kismacskát talált magának, aki azóta köszöni szépen, jól van, ráadásul még kutya-macska barátságot is kötöttek, ami egészen elképesztő, hiszen a kutyánk azelőtt minden cicát mérgesen elkergetett.

Lassan kirakhatjuk az ajtónkra a „Megtelt” táblát, állatbefogadási kapacitásunk ugyanis azt hiszem, hivatalosan is a végéhez érkezett. Bár azt hittem, hogy ez az időpont már tavaly június végén eljött, amikor örökbe fogadtuk az akkor még 5 hónap körüli, fekete, mentett kutyalányt, Maggie-t. Akkor vele lett teljes a kétgyermekes családunk, valóra váltotta az álmunkat, így lettünk mi öten. Igen ám, de Maggie, a macskagyűlölő, aki mindegyik cicára eszeveszettül haragudott azelőtt, akit csak meglátott a kerítésünk körül ólálkodva, vagy a séták során, egy évvel később úgy döntött, hogy megnyitja a szívét egy pinduri cicalány előtt, és gazdáit tőrbe csalva, családunkba invitálja őt. Vajon csak ideiglenesen, vagy végleg velünk marad? Ne siessünk ennyire előre, inkább kezdjük a történetet az elejéről!

A férjem, Laci, mit sem sejtve, a szokásos esti sétára indult a kutyánkkal a szántóföldek felé még június végén – majdnem napra pontosan egy évvel azután, hogy befogadtuk a kutyusunkat –, amikor keserves nyávogást hallottak. Maggie szimatolni kezdett, a bozótos felé startolt, a hang irányába, mint valami szuperhős, mintha érezte volna, hogy szükség van rá. Amikor odaért a picurihoz, megállt. A hanghoz már édes kis pofi is társult, a hatalmas fű közül előbukkant egy aprócska, kb. 4 hét körüli macska.

A cirmos kistigris egyáltalán nem ijedt meg a kutyától, sőt, magabiztosan közeledett felé. Maggie figyelte egy darabig, de agresszió jelét egy percig sem mutatta, érdeklődve szimatolta körbe a csetlő-botló csatangolót, aki nagyon sírt, és láthatóan teljesen egyedül volt a semmi közepén, messze a házaktól. A cicamama vitte oda, vagy ő is az emberi kegyetlenség áldozata lett? Talán sosem tudjuk meg. Bárhogy is legyen, egy biztos, a találkozás pillanatában a cica sorsa eldőlt, mert a kutyánk megmentette őt a férjem segítségével.

Egy dolog lebegett Laci szeme előtt, hogy ezt a kiscicát meg kell menteni, nem maradhat egyedül a határban a 40 fokos hőségben étlen és szomjan, mert az halálos ítélet lenne számára. Igaz, alapvetően kutyásnak gondoltuk magunkat, sosem vágytunk igazán macskára, mégis, ahogy ott volt ez az apró lény, nem volt kérdés, hogy hazajöhet-e hozzánk, legalább ideiglenesen.

A kismacska történetének elmesélését hamarosan folytatom a Cicamesék következő részében.