Kilencvenöt éve, Ménfőcsanakon született Galgóczi Erzsébet író, dramaturg. Elképzelni is nehéz: egy prózaíró, aki folyamatokban látja az életét, mit keresett volna olyan faluban, amely történelmét és lakóinak történelemtudatát tegnapi, tegnapelőtti napból eredezteti, és nem a múltak szédítő, borzongató és makacs folyamatosságával megtartó erőt adó mélységeiből.

Ménfőcsanakon halt meg olvasás közben, édesanyja szobájában 59 évesen érte a halál hajnali fél négykor. Ebben a lakásban emlékezünk rá sógornőjével, Galgóczi Károlyné Gabikával, az életmű gondozójával, könyvtárossal.

„A házat, amelyben születtem, négyéves koromban elbontották, és nagyobbat építettek az egyre gyarapodó családnak. Nem emlékszem a régi házra, de emlékezni vélek, mert hosszú nádas tetejével, a középkort őrző alaprajzával, az előszoba utcára és udvarra nyíló egy-egy ablakával még sokáig találkoztam a saját utcánkban, az ország különböző településein, néprajzi könyvek lapjain.” – írja Galgóczi Erzsébet.

Ötéves korában tanító nő akart lenni, kilenc évesen költő, aztán politikus, s húszévesen jutott el az irodalomig, bár első novelláját már 12 éves korában megírta. Érettségi után a vagongyárban átképzős esztergályos lett, három műszakban dolgozott.

Közben írt egy színdarabot, megnyert egy novellapályázatot. Utána újságíró gyakornokként ismerkedett a sajtó műfajaival, majd az akkori Színház- és Filmművészeti Főiskolán filmírói szakot végzett.

Műveinek megjelentetését rendre késleltette a hatalom. Az emberibb életért emelt szót. Nyíltan szembe szállt a kollektivizmussal, történeteinek szereplői mind hitelesek, sőt felismerhetők voltak. Galgóczi már most, az első kötetében hozott új színeket a faluról, írta 1954-ben megjelent kritikájában Fekete Gyula.

A nádtetős szocializmus című riportkötete, a “Kinek a törvénye” című novelláskötete, “A főügyész felesége” (mindkettőből drámát is írt), vagy éppen “A közös bűn” egy erős erkölcsű, kivételesen tehetséges és bátor szerző népszerű műveivé váltak.

Kiemelkedő, korszakos regénye a Vidravas. Az ötvenes évekről írt, de úgy, hogy tetten érhető benne a rendszer megsemmisítő, embertelen átöröklődése a későbbi időkre is. Tévéjátékai közül bizonyára most is sokan emlékeznek például a “Bolondnagyságára”, vagy “A Szent Kristóf kápolnájára”. Galgóczinak reflexszerűen föl szokták róni, hogy 1980-tól 1985-ig országgyűlési képviselőnek választották. Pedig egy olyan ember került ebbe a funkcióba, aki így vallott a népről:

„Ez a nép olyan, mint egy remekmű: eldobhatják az elejét, meghamisíthatják a végét, kihúzhatnak belőle száz “kényes” mondatot – ha csak az egész könyvet el nem égetik, ha csak az egész népet rács mögé nem dugják, nem tudják “kiherélni”, életképtelenné tenni. Ők a garancia. S ez nekem elég, hogy továbbra is értelmét lássam a munkámnak.”

Gabika asztalán hatalmas virágcsokor. Az unokám férjhez ment, ez diszítette az autójukat, mondja. A virág mellett egy könyv, Spiró György Padmaly című regénye, melynek a főszereplője Táncsics Mihály felesége. Itt tartok, mutatja Gabika, fölolvasok pár sort, ezt szeretném megbeszélni magával. Arról szól a regényrészlet, hogy Táncsics március 15. első évfordulójára új alkotmányra tett javaslatot. Hosszan beszélgetünk róla. Beesteledik.

Hazafelé a temető utcájába megyek. Itt nyugszik Galgóczi Erzsébet. Temetésére Nagy Gáspár költő verset írt. Az utolsó nyolc rövid sorát tudom fejből felidézni: ”utolsó parasztok/ körülállják/ Isten tanítja / úgy imáját/ ahogy mondják/ magukba néznek:/ nagyon magyar/ magyar történet”