Kislányként mindenki elképzeli, milyen lesz a férje ha egyszer felnő. Várjuk a fehér lovon érkező herceget, aki védelmez és tiszta szívéből szeret. Nekem nem volt sok kitételem, egyszerűen csak azt szeretettem volna, hogy az a férfi, akinek örök hűséget fogadok olyan legyen mint a saját édesapám.

Na jó, innentől azért elég sok elvárást támasztottam a hercegem elé. Merthogy az én apukám sosem volt rest játszani, pelenkát mosni, tőle nem lehetett lehetetlent kérni, sem nekünk a gyerekeinek, sem az édesanyámnak. Nem esett nehezére semmi, cserébe pedig csak egyet kért, hogy soha ne hazudjunk neki. Persze előfordultak csínytevések, olyankor jött a szigor, nem tagadom, akadt, hogy kihoztuk a sodrából. De mindent a tőle megszokott higgadtsággal kezelt. Ma is ilyen. Ahogy a férjem is. S bár későn, 30 évesen lettem édesanya egy cseppet sem bánom, mert az élet igazolta, hogy ennyi ideig kellett az én hercegemre várni. Mikor az udvaron focizik a gyerekekkel, mikor vasárnap este szárítja a kislányunk szőke tincseit, vagy mikor a fiúnk kedvéért Hulkként színészkedik akkor hatványozottan előtör belőlem az érzés, hogy: köszönöm Istenem! Szeressük, becsüljük ezeket a csodás férfiakat, az apukánkat és a párunkat, tegyünk a kapcsolatainkért, és ne csak apák napján, hanem az év minden időszakában, mert megérdemlik!

Boldog Apák Napját!

Illusztráció: Depositphotos