Száznegyvennyolc esztendővel ezelőtt, 1877. november 22-én kisfiú született a szilágysági Érmindszenten. A csöppnyi falut ma már Adyfalvának hívják neves szülöttéről, a magyar irodalom egyik legjelentősebb újságírójáról és költőjéről, Ady Endréről.

Mindkét kezén hat ujjal, pontosabban csont nélküli csökevénnyel jött a világra, amit a bába sikeresen eltávolított. A hatujjúságot később ő maga táltosjelként értelmezte, s a közvéleményben is misztikum lengte körül. A népi hiedelem szerint ugyanis a táltos, vagyis a magyar ősvallás kiválasztottja már a magzati korban közvetlen kapcsolatban van a Jóistennel, itt kapja meg azt a „többletet”, ami születéskor többlet fogat vagy többlet ujjat jelent.

Ady Endre kálvinista, „hétszilvafás”, kisnemesi családból származott. A zilahi református kollégiumban érettségizett, majd apja kívánságát tiszteletben tartva a debreceni jogi akadémiára iratkozott be. Tanulmányait azonban félbehagyta és a függetlenségi párti Debrecen című lap munkatársa lett. Később a nagyváradi Szabadság újsághoz szerződött.

Családi hagyománya, neveltetése, temperamentuma révén igazi ellenzéki volt. Nem tűrte a tekintélytiszteletet, ostorozta a magyar társadalom elmaradottságát, a polgári radikalizmust éltette.

Elsősorban költőként ismerjük, pedig önmagát mindvégig publicistának tartotta, s valóban előbb lett jelentős újságíró, mint költő. Írásai népszerűsége magával ragadó, újszerű stílusának köszönhető, mely egyszerre harcias, kötekedő, szuggesztív és patetikus. Nem szabad elfeledkezzünk rövid, balladai hangulatú tárcanovelláiról sem, melyek tematikájukban rendkívül változatosak.

1906-ban Budapestre költözött, s azonnal belevetette magát a fővárosi életbe. Ebben az évben jelent meg első igazán jelentős verseskötete, Új versek címmel. Irodalomtörténészeink szerint ez egyben a modern magyar költészet születését is jelenti. Költészetének éppúgy részei a szerelmes és az istenes versek, mint a magyarság, a forradalom, a pénz és a halál témájúak. Költészetére nagy hatást gyakoroltak a századforduló stílusirányzatai, gondolatrendszerei. Jellemző rá a szimbolizmus, a szokatlan képzelettársítások és a titokzatosság.

Meghatározó alakja volt a Nyugat első nemzedékének. Szakított a magyar líra hagyományos formáival, eltávolodott a népiességtől, költészetét egyéni, látomásos, szimbolikus képekkel tette különlegessé. Verseiben egyszerre érzékelteti a világ szépségeit és az emberi sors tragikumát.

Ady bohém életet élt, éjszakázott, ivott, gyakorlatilag két végén égette a gyertyát. Híres volt botrányairól és nőügyeiről. Nagy szerelme és múzsája Diósyné Brüll Adél volt, kilenc évig tartó viszonyuknak köszönhetjük a Léda verseket.

Az utolsó szerelem a fiatal Boncza Bertához fűzte, akit a lány apjának tiltakozása ellenére feleségül is vett. A Csinszkának becézett kedves lett kései verseinek ihletője.

Számos betegségben – köztük szifiliszben is – szenvedett. Végül a budapesti Liget Szanatóriumban 1919. január 27-én a főverőér megrepedése következtében halt meg. Mindössze 41 éves volt.

Az évforduló kapcsán érdemes felidézni verseit, ehhez adunk rövid ízelítőt:

„Keleti vérem, ez a lomha, / Szomjúhozóan issza Nyugatot /A Napisten legbúsabb papja, / Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.”

(Egy párisi hajnalon)

„Igen, én élni s hódítani fogok / Egy fájdalmas, nagy élet jussán”

(Ifjú szívekben élek)

„S ha rám dől a szittya magasság, / Ha száz átok fogja a vérem, / Ha gátat túr föl ezer vakond, /
Az Óceánt mégis elérem.

(Az Értől az Óceánig)

„Föl-földobott kő, földedre hullva, / Kicsi országom, újra meg újra / Hazajön a fiad.”

(A föl-földobott kő)

„Az Isten van valamiként: / Minden Gondolatnak alján. / Mindig neki harangozunk. / S óh, jaj, én ott ülök a balján.”

(Az Isten balján)

„Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,/ Csillag – sorsomba ne véljen fonódni / S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: / Általam vagy, mert én megláttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.”

(Elbocsátó szép üzenet)

„Már vénülő kezemmel / Fogom meg a kezedet, / Már vénülő szememmel / Őrizem a szemedet. /
Nem tudom, miért, meddig / Maradok meg még neked, / De a kezedet fogom / S őrizem a szemedet.”

(Őrizem a szemed)