Gyerekkoromban a vidéki házakban sokszor láttam a lángoló, vagy a tőrrel átszúrt szívet a konyhában, vagy a tiszta szobában, Szűz Mária Szeplőtelen Szívét. Valahogy olyan távolinak, kicsit talán túlzónak is tűnt akkor ez a jelkép.

Mondhatnám, hogy akkor értettem meg, mit rejt valójában ez a szimbólum, amikor magam is édesanya lettem és az én szívembe is mindannyiszor tőrt döfnek, amikor bántják a gyermekemet, akár csak egy rossz szóval, pillantással.

De nem így volt. Ezt a jelképet, a lángoló, tőrrel átszúrt, vagy tövissel körbefont szívet akkor értettem meg, amikor igazán közel kerültem Szűz Máriához és abban az örömben részesültem, hogy érezhettem a semmihez nem fogható és emberi szavakkal el nem mondható, vigasztaló szeretetét.

Az a vigasz, az isteni szeretet és szelídség, ami a kereszt árnyékéban visszatartotta Máriát attól, hogy zokogva, üvöltve szidja a fia elveszejtőit, átkozza a gyermeke szent atyját, aki „hagyta” megtörténni a legrosszabbat, az olyan mélyen érinti meg a halandó embert, ha nyitott rá, hogy megrendül tőle.

Ismerem a szót: szelídség, de addig nem ismertem valódi mélységét, amíg Mária szelíden vigasztalni nem kezdett. Az együttérzés is más értelmet kapott általa.

Nagyszombat csendje ez: az Anya ki nem kiabált, szóvá nem tett fájdalma. Az elfogadás, és a hit ereje: aki nálam hatalmasabb, az tudja csak, hogyan kell lennie.

Ő képes volt rá. Mi miért nem?