Hatvankilenc évvel ezelőtt az egész világ a magyarokra figyelt. A térképen borsónyinak látszó ország a kommunista diktatúra eltörléséért, nemzeti függetlensége visszaszerzéséért vívott elkeseredett harcot. Az a néhány nap reményt vitt a kilátástalanságba, s bár az elkerülhetetlen bukást végtelenül aljas és kegyetlen megtorlás követte, mégsem volt hiába. Megmutatta a kommunizmus sebezhetőségét, s megalapozta a mai szabad Magyarországot.

Egy győri házaspár saját költségén szobrot emeltetett Tihanyi Árpádnak, majd a városnak adományozták, hogy mindig emlékeztessen bennünket: mi az, ami valóban fontos. Annyira, hogy az ember akár az életét is képes feláldozni érte. Persze Tihanyi Árpád sem készült a mártíromságra. Tanár volt, mélyen hívő, vallásos, békés értelmiségi, aki – fia visszaemlékezéseiből tudjuk – mértéktartóan ugyan, de hangot adott véleményének. A forradalom idején is tette, amit tennie kellett. Győrben verset szavalt, később a pedagógusok vezetőválasztási gyűlésén vett részt. A mosonmagyaróvári sortűz után a helyszínre utazott, hogy a további vérontást segítsen megakadályozni. Ausztriában a parasztszövetséggel tárgyalt, majd Bécsben az amerikai nagykövetségen kérte a forradalom támogatását. Ezek voltak „főbenjáró” bűnei, melyekért 1957 szilveszterén felakasztották.

Nekünk, magyaroknak a történelmünk során bőven volt alkalmunk megtanulni, hogy a szabadság nem születik magától. Sok csatát vívtak érte, mely számtalan életáldozattal járt. Emlékezni rájuk lelkiismereti kötelességünk.