Jubileumi esztendő az idei az ETO FC labdarúgócsapata számára, amely hatvan, negyven és tíz évvel ezelőtt is aranyérmes lett az élvonalban. Ebből az apropóból hetilapunkban cikksorozatot olvashatnak, amelyben bemutatjuk az 1963-as, az 1983-as és a 2013-as felejthetetlen siker hőseit.

Tóth László 1958 és 1968 között 150 NB I.-es mérkőzésen védte a zöld-fehérek kapuját. 1963-ban arany-, 1967-ben pedig bronzérmet nyert a győriekkel az élvonalban. A Magyar Kupát háromszor hódította el az ETO tagjaként, és tagja volt annak a gárdának, amely 1965-ben a nemzetközi porondon egészen a Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) elődöntőjéig menetelt.

„A Benfica elleni elődöntő első mérkőzését Budapesten játszottuk. Úgy döntött a klubvezetés, hogy Győr helyett a fővárosi Népstadionban lépjünk pályára a hazai meccsünkön, ahol hetvenezren szurkolhatnak nekünk. A hangulat tényleg fantasztikus volt, de sajnos egy ütközést követően megsérültem a mérkőzésen. Palotai Károly, a csapatkapitányunk már készen állt rá, hogy beálljon helyettem a kapuba, de végül mondtam neki, hogy maradok a pályán. Összeszorítottam a fogaimat, és pokoli fájdalmak közepette végig védtem a találkozót. Később derült ki, hogy megrepedt a bordám, ami miatt alig tudtam levegőt venni. Ezután kérdésessé vált, hogy szerepelhetek-e a visszavágón. Úgy voltam vele, hogy nem szeretném átadni a helyem másnak, és vállalom a játékot. Orvosi segítséget kaptam, miként tudok úgy lélegezni, hogy ne fájjon annyira” – mesélte a Győr+ Médiának Tóth László, aki sajnos manapság is komoly sérüléssel bajlódik.

Combnyaktörése miatt hónapokat töltött kórházban. Most már a saját otthonában lábadozik, bottal és járókerettel tud közlekedni.

„Itthon ért a baleset. Kicsúszott a lábam alól a szőnyeg, és elestem. Két csavarral rögzítették a lábam, sajnos még most is nagy fájdalmaim vannak” – tette hozzá Tóth László.

A legjobb gyógyírt számára saját elmondása szerint a futball jelenti. Amikor a lakásán meglátogattuk, épp a Juventus–Napoli olasz bajnoki rangadó ismétlését nézte.

„Szinte egész nap a sportközvetítéseket nézem a televízióban. A labdarúgás örök szerelem számomra. Bár most már nyolcvanöt éves vagyok, amíg élek, ETO-játékosnak fogom tartani magam. Az 1963-as bajnoki csapat még élő tagjaival folyamatosan tartom a kapcsolatot. Keglovich Lászlóval rendszeresen beszélek telefonon, de Szániel Jánossal és Glaser Józseffel is megmaradt a baráti viszony. Bízom benne, hogy hamarosan ismét kijárhatok majd az ETO Parkba a mérkőzésekre. Az öregfiúkkal együtt szoktunk szurkolni a csapatnak” – fogalmazott Tóth László.

Az 1963-as NB I.-es bajnoki cím megszerzésére úgy emlékszik, mintha a mindent eldöntő meccset tegnap játszották volna.

„A Sopron ellen léptünk pályára idegenben. A meccs után jött a hír, hogy a Dorog legyőzte a Fradit, és mi vagyunk a bajnokok. Önfeledten ugráltunk egymás nyakába, hihetetlenül boldogok voltunk. Hogy mi volt az együttesünk legnagyobb erőssége? Az, hogy összetartóak és önzetlenek voltunk, küzdöttünk a másikért. Fiatal játékosként felnéztem Palotai Károlyra és Orbán Árpádra, a csapat két legnagyobb vezérére, akik mindenben segítettek nekem és a társaimnak. Emellett az edzőnk, Hidegkuti Nándor szerepét is kiemelem. Elhitette velünk, hogy nincs lehetetlen, s bárkit képesek vagyunk legyőzni. Azzal az utasítással küldött fel a pályára, hogy mindig azt a lövést kell megfognom, ami kapura megy” – emlékezett vissza Tóth László.