A német labdarúgó-válogatott és a Hannover klasszis kapusa, Robert Enke 16 évvel ezelőtt, ezen a napon vetett véget életének. A sportvilág és a depresszió veszélyeire figyelmeztető szervezetek, alapítványok azóta sem felejtik el a kapus emlékét. Teresa Enke, a kapus felesége pedig a szeretet, a kitartás és a harc egyik példaképe lett, hiszen bátran hirdeti: az élsportban igenis ott leselkedik a depresszió. Teresa küzd, hogy senki más ne válassza azt az utat, amelyre rajongásig szeretett férje lépett.
Mindig különös figyelemmel kísértem a kapusokat. Vonzott a bátorságuk, a közismert „flúgjuk”, hiszen csak az igazi egyéniségek képesek a száguldó labda útjába vetni magukat, vagy akár berohanni a berobbanó játékosok közé, csak hogy megőrizzék a kaput, a csapatot a góltól. A kapus többnyire magányos, mert hiába a védők támogatása, a végén már csak a labda és ők maradnak. Hősök, akik vállukon viszik a csapatot. Sportolók, akiktől az extra teljesítmény elvárt, a hiba pedig örökké emlékezetes marad. A kapusok a szememben a labdarúgás legbátrabb figurái.
A német válogatott kapusa, Robert Enke tragédiája ma is figyelmeztet
Robert Enke nagy kedvencem volt. Mert még a kapusok között is furcsább volt. Visszahúzódóbb, épp csak annyira harsány, amennyire kell. Olyan ügyekért állt ki, jótékonyan felhasználva népszerűségét, amellyel segített, amellyel felhívta a figyelmet – mondjuk az állatvédelemre. Példakép volt Németországban a kissrácoknak, és a Hannover ikonikus játékosa.
Mélyen megrázott, hogy elhunyt, hogy önkezével vetett véget életének. Olvastam és néztem a híreket, láttam a zokogó csapattársakat, az összetört szurkolókat és Robert Enke feleségének mély gyászát. A törékeny asszonyban benne volt minden: a fájdalom, de a hihetetlen erő is. Belegondolni sem lehet, mit érzett, amikor férje koporsója a Hannover kezdőkörében volt felravatalozva. Robert Enkéért zokogott akkor egy stadion. Az a stadion, amely annyiszor éltette és skandálta kórusban a nevét.
A pályán hős volt, de a lelke nem bírt a nyomással
Egy kapusét, egy sportolóét, egy férfiét, egy férjét, egy apáét, egy emberét, aki nem bírta elviselni az élet nyomását. Lehet legyinteni, hogy gyenge volt, de el kell fogadni: nem vagyunk egyformán erősek. Nem mindenki egyforma erővel küzd meg az élet által ránk mért eseményekkel. Kívülről megítélni, ki milyen helyzetben van, súlyos felelőtlenség és hiba.
Ítélkezni pedig még inkább káros. Rengeteg olyan kommentet olvasni még mostanság is, hogy „aztán neki mi baja lehetett, megvolt mindene…”. Végiggondoltuk valaha is, mit jelent az a „minden”, mielőtt leírtuk vagy kimondtuk? Mert bár nem vagyok szakember, úgy sejtem, nagyjából mindenkinek mást jelent, maximum néha találkoznak a vélemények…
Segítséget kért, de félt, hogy kiderül – a titkolt betegség ára
Robert Enke zárkózott, érzékeny lélek volt, aki biztonságra vágyott volna, ám az élet nem adta meg neki. Karrierje bár fényes volt, a hullámvölgyek megviselték, az pedig, hogy súlyos beteg kislányát nem tudták megmenteni, s mindössze két év adatott a csöppségnek, elképzelhetetlen fájdalmakkal töltötte meg az érzékeny férfiszívet. Enke attól is rettegett, hogy depressziója kiderül a sokszor kegyetlen sport világában, s még a labdarúgást is elveszíti. Úgy érezte, akkor végképp semmije sem maradna…
Próbált segítséget kérni, s bár a kórházi kezelést nem vállalta, pszichiáterhez és pszichológushoz rendszeresen járt. Próbáltak tehát neki segíteni, de valahol teljesen félrecsúszott ez a történet, s csak Robert tudja, mi volt az a bizonyos utolsó csepp a félelmekkel telt poharában…
2009. november 9-én parádés teljesítményt nyújtott a Hannover csapatkapitányaként, gólt sem kapott, a csapat pedig nyert. Másnap a német válogatott edzőtáborába kellett volna jelentkeznie, hiszen készülnie kellett: a 2010-es vb-n vélhetően ő védte volna a németek kapuját.
Robert Enke 2009. november 10-én a Hannover–Bréma InterCity elé ugrott… Búcsúlevelében bocsánatot kért szeretteitől és orvosától.
Emlékezés és tanulság: Teresa Enke alapítvánnyal is küzd férje emlékért
Teresa férje halála után kiállt az emberek elé, és őszintén elmondta: férjét 2003 óta kínozta a depresszió, voltak jobb és nehezebb periódusok is. Félelmeivel, a bizonyítási kényszerrel és a kudarcoktól való rettegésével, illetve a kislánya elvesztésével azonban nem tudott megbirkózni. Kezelőorvosa is megszólalt, aki megerősítette: folyamatosan foglalkozott Enkével, aki a kórházi kezelést – szintén félelemből – visszautasította.
Robert Enkét imádott kislánya, Lara mellé temették.
Teresa Enke azóta is az egyik élharcosa a sportolói depresszió megelőzésének és kezelésének. Alapítványt hozott létre, s azóta is ápolja férje emlékét. Gimnazista koruk óta alkottak egy párt. Németországban az egyik legerősebb asszonynak tartják, aki nem roppant össze kislánya és férje halála után sem, hanem minden erejével küzd azért, hogy mások ne válasszák azt az utat, amit férje, és két évesen elhunyt kislánya édesapja: Robert Enke, Németország klasszis kapusa, aki nem bírt megküzdeni a szorongással és a félelmeivel, hiába volt magabiztos és szinte legyőzhetetlen a háló előtt…
Robert Enke öröksége: a szorongás és a depresszió nem hisztéria!
Robert Enke története máig fájdalmas, évről évre lélekbemaró. Tizenhat év után is erős figyelmeztetés. Napjainkban pedig, ahol a bizonytalanság és a gyűlölet az egyik legkomolyabb veszélyforrás, intő jel. Ne hajtsuk le a fejünket, figyeljünk egymásra! Lehet, hogy nem előzhetünk meg hasonló tragédiákat, de lehet, hogy igen – akár egy kérdéssel, egy öleléssel vagy bármivel.
Kicsit olyan ez, mint a foci: Enke sem tudta, kap-e gólt a meccsen, de mindent megtett, hogy a háló érintetlen maradjon. Rengetegszer sikerült neki, védései élményszámba mennek még most is.
Ám a depressziója ellen semmilyen bravúrja nem volt elég… Sajnos! Nyugodj békében, Robert Enke, történeted legyen intő jel a sok szorongó, lelkileg kimerült embernek!
Robert Enke (1977–2009)
Robert Enke 1977-ben született Jénában. Tehetsége hamar megmutatkozott, 21 évesen már a Mönchengladbach kapuját védte, kiválóan és stabilan teljesített. Nem csoda, hogy külföldre csábították, Enke pedig 22 évesen igent mondott a Barcelonának. Utólag kiderült, nem volt jó döntés, hiszen a spanyoloknál nem tudta azt a szintet hozni, amit vártak tőle – ahogy később a török Fenerbahçénál sem. Kudarcként élte meg a két klubban töltött időt, marta belülről a tudat, hogy több van benne, mint amit képes volt megmutatni magából. Robert egyébként is csendes, visszahúzódó, ugyanakkor erőteljes személyiség volt. Mindenki szerette a határozott, ám halk szavú kapust.
Úgy döntött, Törökország után Portugália lesz a következő állomás, s aláírt az SL Benficához. Itt ismét magára talált, szenzációs védésekkel hívta fel magára újra a figyelmet. Három remek évet töltött a csapattal, majd Tenerife következett, végül 27 évesen tért vissza Németországba: a Hannover lett új klubja. Sokan egy élvonalbeli csapatba várták, ám ő úgy döntött, formája visszaszerzése érdekében jobban teljesíthet egy kisebb klubnál. Számítása bejött, hiszen bravúrt bravúrra halmozott, vezéregyénisége lett a csapatnak, majd a kapitányi karszalagot is megkapta. A válogatottnál is felfigyeltek remeklésére, Köpke egészen szenzációs hálóőrnek tartotta. Eközben talán csak a felesége tudta, milyen lelki viharokat él át szerelme.
Teresa és Robert 2004-ben kislányuk, Lara születésével lettek szülők, aki sajnos súlyos szívbetegséggel jött a világra. A gondos orvosi kezelés ellenére csupán két évet adott meg neki a sors: a pici lány 2006-ban örökre elaludt. Enke tudta, hogy ez a búcsú elkerülhetetlen. Úgy állt a kapuba minden edzésen és meccsen, úgy nézett szembe a csatárokkal, hogy tudta: kislánya bármikor meghalhat.
A kapus folyamatosan szakember kezelése alatt állt, ám mindvégig rettegett, hogy súlyos, mániás depressziója kiderül, ami karrierje végét is jelentheti. Visszautasította a kórházi kezelést, de pszichológushoz és pszichiáterhez rendszeresen járt. Közben megszállottként edzett, vezette a Hannover csapatát a meccseken, s a válogatottban is egyre közelebb került ahhoz, hogy első számú kapusként húzza magára a címeres mezt. 2008-ban az Európa-bajnokságon pedig már ő védte a nemzeti tizenegy kapuját – magabiztosan, hiba nélkül. Olyan fiatalok előtt teljesített remekül, mint Neuer és Adler.
november 9-én gólt sem kapott, a Hannover nyert. Másnap a német válogatott edzőtáborába kellett volna jelentkeznie, hiszen készülnie kellett: a 2010-es vb-n vélhetően ő védte volna a németek kapuját.
Robert Enke 2009. november 10-én a Hannover–Bréma InterCity elé ugrott. Búcsúlevelében bocsánatot kért szeretteitől és orvosától. Koporsóját a Hannover stadionjának kezdőkörében helyezték el, majd kislánya, Lara mellé helyezték örök nyugalomra.