Az alaszkai Nome városát súlyos diftéria járvány sújtotta, ami különösen a gyermekek életét veszélyeztette. Az elszigeteltség miatt az életmentő szérumot nem lehetett máshogy eljuttatni, mint szánon. Az hős vezérkutya, Togo vitte a leghosszabb és legveszélyesebb szakaszt, így megmentve számos gyermek életét.
1925 telén az alaszkai Nome városát súlyos diftéria járvány sújtotta, különösen a gyermekeket fenyegetve. A várostól több mint 670 mérföldre (kb. 1 085 km) fekvő Nenana városából érkező vasúti szállítmánynak kellett volna eljuttatnia az életmentő szérumot Nome‑ba, de a zord tél miatt ez lehetetlennek bizonyult, és a repülőgépek sem tudtak felszállni, így a közlekedés teljesen megbénult.
A helyi hatóságok ezért rendkívüli akciót indítottak. Húsz tapasztalt mushert, azaz szánhúzó vezetőt, és több mint 150 szánhúzó kutyát rendeltek el, hogy váltóban vigyék a vakcinát a rendkívül nehéz, jeges terepen Nome‑ig.
A harmincas éveiben járó norvég származású musher, Leonhard Seppala, az egyik leghíresebb tapasztalt kutyaszánhajtó volt, és a 12 éves, rutinos vezető kutyája, Togo, a szibériai husky irányította a csapatát. Seppala és Togo indultak el Nome‑ból kelet felé, hogy találkozzanak a Nyugat felől érkező szérumot szállító csapattal, majd onnan visszahozzák a vakcinát a járvány sújtotta városba. Ez a szakasz azonban jóval több volt, mint egy egyszerű váltófutás, ugyanis ők teljesítették a futam leghosszabb és legveszélyesebb szakaszát.
Először kb. 170 mérföldet tettek meg kelet felé, majd miután átvették a szérumot, visszafordultak és további 91 mérföldet tettek meg vissza. Összesen körülbelül 261 mérföldet (420 km) futottak a legnehezebb terepen, beleértve a repedező Norton Sound jégtábláin való átkelést, hatalmas viharok és mínuszok közepette. Togo minden akadályt leküzdött, és többször kritikus helyzetekben segítette a csapatot, például amikor a jégtáblák közti szakadékot áthidalva húzta ki a szánt a biztos talajra.
Végül Gunnar Kaasen és kutyája, Balto vitték be a vakcinát a befejező 53 mérföldön. Bár hivatalosan ők kapták a legtöbb figyelmet, Togo és Seppala tették meg a legnagyobb és legveszélyesebb távot, és nélkülük a futás sikere kétséges lett volna.
Amikor a szérum végül a városba ért, az orvosok újra eltudták kezdeni a kezelést, és a diftéria terjedését sikerült megállítani, rengeteg gyermek életét mentve meg. A Nome‑i szérumfutás mára legendás történetté vált, mely a kutyák és az emberek bátorságát és együttműködését dicséri. A szérumfutás január 27‑én indult Nenana városából, és február 2‑án ért véget Nome‑ban.
A 2019‑ben készült Togo című film újra elmeséli ezt a hihetetlen utat, középpontban Seppala és Togo kapcsolatával, hangsúlyozva a kutya kitartását és hűségét.