Tihanyi Árpád szobrát ajándékozta a városnak Németh Ottó és felesége, Dobos Márta. Az 1956-os forradalom és szabadságharc győri mártírjáról készült egész alakos bronzalkotást Lebó Ferenc Munkácsy-díjas szobrászművész készítette. A házaspár nádorvárosi otthonában Németh Ottónéval beszélgettünk.

Hogyan született meg az adományozás gondolata?

A városban van már egy ’56-os emlékmű. Szép és modern, ugyanakkor számomra nem fejezi ki az érzést, amit átélek, valahányszor eszembe jut Tihanyi Árpád. A törvénytelenül, hamis vádak és tanúvallomások alapján kivégzett mártír tulajdonképpen a győri forradalmat szimbolizálja. Nem szabad elfelejtenünk a nevét, és azt sem, ami történt. Azt gondolom, hogy ez a szobor közelebb hozza az embereket az akkori eseményekhez. Már régen elhatároztuk, hogy valamit szeretnénk Győrnek adományozni, ennek mind az én, mind a férjem családjában hagyománya van. A Szent Imre-templom homlokzatán lévő neonkereszt például Dobos nagyapám felajánlása, míg Ottó családja a Szent Anna Otthont támogatta adományaival.

Az Ön számára mit jelent 1956? Mit őriz a családi emlékezet a forradalommal és az azt követő történésekkel kapcsolatban?

Én még kislány voltam, konkrét emlékeim nincsenek. Mégis magamba szívtam róla mindent, akkor is, ha utána otthon nem beszéltünk róla. Mert ezt a témát mély hallgatás övezte. A családunk életében törést okoztak az események, mert a bátyám és a nagybátyám elhagyták az országot. A bátyám felkéredzkedett egy Bécs felé tartó vöröskeresztes autóra és elment, hogy megvalósítsa gyermekkori álmát. Filmoperatőr akart lenni és úgy érezte, itt a lehetőség, kinyílt neki a világ. Valószínűleg jól tette, mert október 25-én ő is ott volt a börtönnél, amikor eldördültek a lövések. Sikerült, amit eltervezett, a bajor televízió vezető beosztású operatőre lett. Egyébként Münchenben ő fogta össze a kinti magyarokat és minden évben megszervezte az ’56-os ünnepséget. A nagybátyám szintén részese volt a forradalomnak, a győri ÁVO-nál a feldühödött tömeget próbálta csitítani. Sőt, bement az épületbe és segített az ávósoknak kimászni a hátsó kerítésen, hogy elkerüljék a felkoncolást. Ha itt marad, őt is felakasztották volna ártatlanul, akárcsak Tihanyit. Nem várta meg, motorbiciklivel átment a határon. Később segítséggel a felesége és a négy gyermekük is kijutott. Ők végül Amerikában kezdtek új életet.

Volt-e valamilyen személyes kapcsolatuk Tihanyi Árpád családjával?

Sok évvel a történtek után a felesége varrta a menyasszonyi ruhámat. Mária néni kitűnő szabó-varrónő volt. Ott lakott, ahol ma a színház áll, 1968-ban odajártam hozzá ruhapróbára. A kisebbik fiát, Lacit ismertem, de ritkán beszélgettünk. Tihanyi Árpáddal kapcsolatban mindig volt egyfajta hiányérzetem, ha már van róla utca elnevezve, akkor miért nincs neki szobra. Megkerestük Lebó Ferenc szobrászművészt, aki amellett, hogy csodálatos munkát végzett, mindenben a segítségünkre volt. Azt szerettem volna, ha a Tihanyi úti körforgalom közepén állítják fel, de a forgalom miatt ott nem lehetett volna koszorúzni. Így aztán körülnéztünk és a gyógyszertár előtti kis tér bizonyult a legjobb helyszínnek.

Lebó Ferenc Munkácsy-díjas szobrászművész lapunknak úgy fogalmazott:

„Tihanyi Árpád búcsúlevelét olvasva megrendített a mélyen vallásos, fiatal, kétgyermekes tanár mártíromsága. Mivel talpig becsületes, hívő ember és hazafi volt, ezért különösen veszélyesnek tartotta a diktatúra.

A 190 cm magas bronzfigura 120 cm magas tömör mészkő talapzaton áll. A jobb kezében tartott könyv hivatására, a baljában tartott kalap szerénységére, de a polgári életformára is utal. Az alak bal karján nemzeti színű szalagot visel, jelképezve a forradalomban betöltött szerepét.

Békeszerző és hitvalló volt, ezt kívántam megjeleníteni az alkotásban. Ezért jelenik meg neve a forradalom lyukas zászlaján, valamint búcsúlevelének utolsó soraiból az „Éljen Krisztus Király és a Haza!”