
Göndör fürtjeivel, kedvességével és átható mosolyával, no meg persze lenyűgöző tánctehetségével Kara Zsuzsanna megkerülhetetlen alakja a Győri Balett 45 éves történetének. Bár színpadon sajnos már nem láthatjuk táncolni, tudását igyekszik a fiataloknak átadni. Emlékezetes szerepek, asszisztensi munkák, soha el nem feledett történetek sorakoznak képzeletbeli emlékkönyvében, melynek lapjait most mi is kitártuk, hogy még jobban megismerjük a lenyűgöző Örökös Tagot, aki ma már a Széchenyi István Egyetem Művészeti Karának mesteroktatója.
Több mint négy évtizede töretlen a Győri Balett népszerűsége, sikert sikerre halmoz a társulat. Emlékszel még arra a pillanatra, amikor Te is csatlakoztál az együtteshez?
1981-ben a Győri Balett által alapított Gombos Ferenc Általános Iskola balett tagozatának legelső évfolyamába nyertem felvételt, így tulajdonképpen a társulat azóta az életem része. 43 éve. Igaz két évvel ezelőtt, a 30. évadom után eljöttem az együttestől, de a tanítványaim által igyekszem mind a mai napig továbbvinni a társulat jó hírét és mindazt, amit jelentett és jelent nekem az együttes a mai napig. Azt hiszem, hogy nagyon szerencsések voltunk, hogy abban a reflektorfényben a lehető legjobb mestereket és a lehető legjobb tanárokat kaptuk, mint Gombár Judit, Z. Szabó László, Ihász Ancsa, de említhetném Váray Lászlót, Szabó Attilát vagy éppen Berek Katit. Olyan oktatók tanítottak az iskolában, akik a Markó Iván által képviselt szellemiséget már akkor hordozták, hiszen az iskola éppen azért jött létre, hogy egy ellenpontja legyen az akkori magyar táncoktatásnak. Azt gondolom, hogy gyerekként Markó Ivánból abszolút az esszenciát kaptuk. Ránk mindig a klasszikus, nagybetűs gyerekekként tekintett.
Gyerekszereplőként a Győri Balett számos produkciójában felléptél, majd a Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakközépiskola elvégzése után, 1992-ben a társulathoz szerződtél. Igaz még ugyanebben az évben egyéves ösztöndíjjal Szentpéterváron, a Vaganova Balett Akadémián is kibontakoztattad tehetséged.
Hihetetlen élmény és lehetőség volt ez, ezúton is köszönöm Kiss Jánosnak, hogy elengedett az akadémiára. Szentpétervár egy jó értelembe vett óriási „sokk” volt. Megláttam, hogy mennyi mindenben kell még fejlődnöm. Rájöttem, hogy a végtelennek valóban nincs vége, új dimenziók nyíltak az életemben. Aztán visszajöttem a társulathoz, és lokálpatriótaként meg sem fordult a fejemben soha az, hogy a tudásomat, a bennem lévő értékeket máshova vigyem el. Az együttes a második családom volt, igazi összetartó közösség volt a miénk. Közben mindig bennem volt az a vágy is, hogy mellette tanuljak, folyamatosan képezzem magam, akár csak most, jelenleg is tanulok, és terveim, céljaim vannak. De azt hiszem, hogy ez mind a gyökerekből táplálkozik.
Megjártad a ranglétrát a balettnál. Magántáncos voltál, koreográfus-asszisztens. Szükség volt ezekre a változásokra ahhoz, hogy az legyél, aki most vagy?
Nyilván. Az egy hatalmas váltás, amikor az ember már nem csak a maga művészetéért felel. Persze, egy előadás mindig csapatjáték, még akkor is, hogyha bármilyen szóló szerepet kap az ember, de az mégiscsak egyfajta egocentrikusság. Amikor Velekei Lászlótól lehetőséget kaptam, hogy asszisztensként átmenjek a terem másik oldalára, a tükörnek háttal, az egy hihetetlen nagy, belső tanulási folyamat, egy belső utazás volt. Vagyis, hogy hogyan tudom kihozni a táncosokból azt a fajta szépséget, művészi gondolatot, precizitást, maximalizmust amit elképzelek, és hogyan lehet mindezt egy előadásba foglalni. Nem könnyű, de kétség kívül hálás feladat és örök élmény.

Mennyire volt feszített a tempó ebben a három évtizedben? Voltak nehézségek?
Az adott pillanatban, lépésben, mozdulatban, az adott előadáson a táncművész mindig a határait próbálja legyőzni, hogy kibírja szuflával, hogy azt a turnét sérülés nélkül megússza. Most már egy kicsit így eltávolodva tőle, azt nem mondom, hogy csak a szépre emlékezem, hisz voltak bizony vérverejtékes pillanatok, de a másik oldalról meg rengeteg többletet adott. Az a fajta elhivatottság és elköteleződés, amit megtanultunk Markó Ivántól, Gombár Judittól és az összes művésztanártól, az a felelősség, hogy a tánckultúrát, a szerepekhez kapcsolódó érzést és gondolatot átadjuk a közönségnek, az sok mindent felülírt.
Van legkedvesebb emléked?
Csak egy lehet? (nevet) Egyet biztosan nem tudok kiragadni. De az talán érdekes, hogy magamban vizuálisan rögzítek mindent, és a mai napig, ha meghallom bármelyik darabunknak a zenéjét, akkor automatikusan beugrik a koreográfia, bármikor le tudnám táncolni. Pedig több mint 40 különböző előadásban szerepeltem, mellette pedig közel 30 koreográfiai asszisztenciám, illetve próbavezetői feladatom volt.
Jelenleg pedagógusként a többi között a Széchenyi István Egyetem Művészeti Karának mesteroktatójaként dolgozol, koordinálod a Magyar Táncművészeti Egyetem kihelyezett képzését, de fiatalabb korosztályokat is oktatsz. Mire ösztönzöd a gyerekeket, a fiatalokat?
Fontos, hogy önkritikusan, önmagukat koordinálva és önmagukat kívülről és belülről látva tudjanak fejlődni. Látniuk kell a mai, magyar élő táncművészetét szövetét. A fizikalitás mellett lényeges a szellemi muníció, vagyis a test és a szellem, a test és a lélek az együtt kell, hogy párhuzamosan haladjon. Ebben próbálok iránymutatást adni, segíteni nekik, hogy úgy fejlődjenek, hogy mellette boldogok lehetnek. Én is ezt kaptam a pályámtól és a Győri Balettól, egy karriert, egy életet, és a három csodálatos gyermekem mellé egy második családot…
