Az eső sem verte el a vasárnapi régiségvásárt. Főleg az értékesebb porcelánok fogytak, de adtak el régi pénzeket és festményeket is.
– Ezt a képet valahonnan ismerem – túr kissé rendezetlen szakállába a vevőjelölt egy meglehetősen elnagyolt absztraktfestmény előtt.
– Persze – bólint az eladó – a falról.
– Melyik falról?
– A Louvre múzeumban lógott, csak kevés már a helyük, jó pénzért el lehetett hozni.
A szakállas ember megsértődik.
– Azért bolondnak ne nézzen – morog.
– Nem igaz, hogy nem érti a viccet – magyarázkodik az árus. – Kortárs festő, magának százötvenért odaadom.
– És másnak?
– Másnak százért – folytatódik az élcelődés. Végül új gazdája lesz a névtelen alkotásnak.
– Na látja – tartja markát az eladó. – Az eredetivel csak a gondja volna. Telerakhatná a lakását kamerákkal, meg riasztókkal.
– Az a legkevesebb – feleli a vevő – Biztonságtechnikus vagyok, egy kisebb Munkácsy árát már biztos beszereltem a házamba.
Feltűnően sok a porcelán az asztalokon, a rengeteg a vitrinbe szánt apró nipp mellett, méreteiben is komolyabb figurák is előkerülnek. Van a borús időben is sokszínűen csillogó Zsolnay eozin, fehér herendi porcelán kutya, nyúl, muránói üvegváza. Egy Zsolnay vázáért 750 ezer forintot számlál le a vásárló, előtte már megbeszélte a feleségével, hogy ez még ennyiért is megéri.
Egy katonai relikviákat és utánzatokat kínáló sátor előtt egy termetes férfi fegyverkezik. Fején második világháborús sisak, jobb kezében „középkori” kard, a bal vállán ötvenezerre tartott légpuska. Lefényképezteti magát a feleségével, de előtte leveszi a szemüvegét, mert az mégsem illik a kardhoz.
– Tessék mondani, csak eladnak vagy föl is vásárolnak? – kérdezi egy hölgy fejére húzott esőkabátban, mert időközben eleredt az eső.
– Hát nem nagyon – húzza a száját a kereskedő. – Miről lenne szó?
– Telefonról.
– Katonai?
– Nem, civil. Polgári. Amikor jöttek ezek a mobilok, kikapcsoltattam a vonalast. Igaz, először megbántam, mert hetekig tartott, míg a fiam megtanított bánni vele, de már megy. Elhoznám a szép zöld vonalas telefont. Megkímélt. Szerintem jó pénz lenne benne.
– Tessék inkább a Kincskeresőbe vinni, a televízióba.
– Ott megvennék?
– Biztos nem, de nekik talán elhinné, hogy az nem műtárgy, de még csak nem is régiség.
Hét kép sorakozik a szomszédos sátornál, többségük régi keretben. Egy férfi tüzetesen vizsgálja a festményeket.
– Ezt biztos ismeri. Munkácsy – agitálja a kereskedő.
– Ezt itt Munkácsy festette maga szerint? – förmed rá a vevőjelölt.
– Ezt nem, de amiről másolták, azt igen. Az a címe, hogy Rőzsehordók. 160 ezerért a magáé.
Százhúszban megalkusznak.
Egy másik asztalon fém szoborfej iránt érdeklődik valaki. Két és fél milliót mondanak neki.
Görög szobrász műve, a neve, de még az öntőé is bele van vésve – kapja az információt.
– De ez csak irányár, teszik hozzá. Alkuképes.
– Írja le nekem euróban, mennyiért adná oda – kéri az érdeklődő. Megkapja az ajánlatot. Fölhív valakit és szlovákul mondja el az ajánlatát. A válaszon láthatólag tűnődik.
– Lehet, hogy visszanézek, de előbb teszek még egy „karikát” a vásárban – szól oda a kereskedőnek.
Tovább nézelődöm. Egy asztalon régi fémpénzek, és más apróság között Haynau színezett fényképe tűnik fel. Nem kapkodnak érte.
Fogy a lángos, fokhagymaillat terjeng. Nincs sok vásárló, de őket nem ijeszti el az egyre gorombább idő.
Galéria: Ács Tamás