A közösségi média szerepe mára megkerülhetetlenné vált, számos jó és rossz hírről is innen értesülünk. A sokak által csak Horváth Janikának hívott egykori szerkesztő halálhíréről is a Facebookon szereztek tudomást ismerősei. Halálával ismét kevesebb lett a győri média nagy családja.
Horváth János Facebook-oldalán fia tette közzé a szomorú hírt: édesapja május 1-jén elhunyt. 1951-ben született.
Nyugdíjas szerkesztőként ismertem meg Horváth Jánost, Janikát. Szerintem mindenki szerette – legalábbis ahogy én láttam, mindenki mosolygott, amikor találkozott vele. Életkedve és egyedi humora azonnal magával ragadta az embert. Szerettem vele beszélgetni, mert rengeteg érdekes dolgot mesélt még azokból az időkből, amikor teljesen más volt a média világa, mint napjainkban. Akkor még volt idő megállni, leülni, kávézni, elmenni egy ebédre vagy vacsorára. Akkor még senki nem hívta az újságírókat és a szerkesztőket sem médiamunkásnak, sem tartalomgyártóknak… Ahogy Janika mesélt a szerkesztőségi életről, úgy hatott, hogy akkor még lelke volt a hivatásnak. Akkor is, ha némileg nehezebb volt a világháló nélkül.
A személyes kapcsolatok azonban könnyebben alakultak, Janika pedig nyitott személyiség volt. Hiába voltam pályakezdő újságíró, amikor megismerkedtünk, egyből elfogadott, és szívesen beszélgetett velem. Néha kevesebb, néha több ideje volt rá, de ez a szokásunk akkor is megmaradt, amikor már nem a Kisalföldnél dolgoztam. Közel laktunk egymáshoz, gyakran összefutottunk a – már csak szép emlékű – Kisalföld-pavilonnál, pavilonban. Felüdülés volt mindenkinek a találkozó, az ott dolgozó kolléganőknek is. Janika mindig jókedvet hozott magával, akkor is, ha sokszor komoly témákról beszélgettünk.
Rendszeresen szó esett a megváltozott médiáról és arról, vajon milyen lehet a jövő ezen a pályán. A választ persze Janika sem tudta, de mindig hitt benne, hogy a nyomtatott sajtóra igenis szükség van. Nem véletlen, hogy az utcán másodjára legtöbbször az újságosbódé környékén futottunk össze. Klasszikus szerkesztő volt, és nem értette, miért ragaszkodom jobban az íráshoz. Szerinte a szerkesztő adja meg az utolsó simítást a legjobb anyagnak is. Lelkesen mesélt az egykori munkákról, de azt sem tagadta: örül már a nyugdíjnak, elfáradt. Szeretett a családjával lenni, mindig nagyon büszkén mesélt róluk.
Sokszor akkor is találkoztunk, amikor a kis Suzukijából pakolt ki vagy be: mindig ment valamerre, intézte a dolgokat, rendezte a család ügyeit. És olyan „janikás” volt mindig.
Imádta a tekét is, játékosan pedig gyakran neheztelt rám, amiért nem tudok osztozni ebben a rajongásában. Szerinte egy újságírónak igenis tudnia kell gurítani, ha már a kezünk nélkülözhetetlen a munkához. Most már a tekézésről is Janika fog eszembe jutni…
Annyi kedves mosoly, annyi közös nevetés van mögöttem az elmúlt húsz évből. Amely talán nem sok, de ahhoz épp elég, hogy a fájdalomból is épp elég Legyen. Oly sok remek újságírót, szerkesztőt, fotóst, a győri média szívének egy-egy dobbanását vesztettem már el…
És most Janika is elment… 1951-ben született. Korai volt ez még, Janika… Tudom, hogy sok történet, tanács, nevetés volt még a tarsolyodban. Ki fog hatalmas „kezit csókolommal” köszönni a Feri bódéja előtt? Egyre kevesebben vagyunk, és ez megijeszt…
Jó utat, Janika, soha nem felejtünk!