Szombaton 20 órától „A kőszívű ember fiai” második része kínál remek szórakozást a Győr Plusz Tévé Jókai 200-Filmklubjában. Farkas Mónika Ráduly Györggyel, a Nemzeti Filmintézet igazgatójával készített beszélgetést a Győr+Este műsorában, melyből számos érdekességet megtudhattunk az alkotásról.

Az 1840-es években játszódó történetben a három Baradlay fiú szerepében Mécs Károlyt, Bitskey Tibort és Tordy Gézát láthatjuk, Baradlay Kazimír özvegyét pedig Sulyok Mária alakítja.

Fantasztikus színészeink voltak abban az időben. Ez egy olyan kivételes generáció, ami tehetségének és a munkájának köszönhetően világszínvonalú volt. Nyilván a nyelvünknek köszönhető az, hogy ezekből a színészekből sokszor külföld nem kapott eleget. Magyar filmekben, magyaroknak szóló történetekben érvényesültek elsősorban. Mécs Károly Baradlay Richárdként olyan, mintha huszárruhában született volna. Ő a magyar huszárkarakter megtestesítője, a hanghordozásában, a beszédstílusában, a választékosságában, az egyenes hátában. Mindent belelát a magyar ember, ami szeretne lenni, vagy amire azt gondolja, hogy az őseink ilyenek voltak. S bizony kellenek nekünk ezek a bálványok, akik iránt a nők omladoznak, akiket a férfiak követnek példaként. Amikor meglátjuk a vásznon ezt a három szereplőt, eszünkbe jutnak a Jókai által leírt karakterek, és rájövünk, hogy nem is tudtuk volna jobban elképzelni őket, mint ahogy azt Várkonyi kiosztotta a szereplőkre. S ott vannak a nők, Béres Ilona, Sulyok Mária, micsoda színészek és karakterek! Azt gondolom, hogy ma ezek az erős karakterek hiányoznak. Nem mondom, hogy nincsenek fantasztikus színészeink, hiszen vannak, de ez egy kivételesen szerencsés generáció volt. Nem lehet tudni pontosan, hogy minek volt köszönhető. Valószínűleg annak, hogy a színházi világ és a filmes világ egymásra épült, együttműködött a színészekkel kapcsolatban. A foglalkoztatottságuk rendkívül magas volt. Olyan mennyiségű munkát kaptak a színészek abban az időben, hogy óriási rutinra tettek szert. Minden rendező, aki velük dolgozott, tudta, hogy professzionális munkát végeznek a kamera előtt. Felkészültek a szerepükre, kialakították a karakterüket, és úgy érkeztek a kamera elé, hogy az a személy, akit megformáltak, teljesen beléjük épült, s ők átlényegültek a szereplővé.

Ehhez persze kellettek olyan felhajtó erővel és vízióval rendelkező mesterek, mint Várkonyi Zoltán. Számon kérték-e Várkonyin és csapatán a regénnyel való azonosságot? Nagyívű, 600 oldalas regényről és 160 perces moziról van szó.

A válasz egyszerű: nem lehet. Amikor valaki elolvassa a könyvet, akkor a fejében a leírt szavak alapján megjelenik a saját fantáziája által alkotott kép. Amikor valaki filmet készít a regényből, az a rendező és a forgatókönyvíró fantáziája által alkotott kép, illetve amit a színészek megvalósítanak a kamera előtt. Ez a kettő, tehát az olvasói fantázia és a rendező által megvalósított képi világ nem tud azonos lenni. Ezért vagyunk csalódottak, ha egy könyvet olvasva a saját fantáziánkban kialakult izgalmas történetet és szereplőket nem látjuk vissza, vagy mást látunk vissza a filmvászon. Az is nagyon fontos probléma, hogy egy könyv mindig leíró, szavakkal meséli el a környezetet, az emberek viseletét, a szereplők karakterét, személyiségét. Ezt nem lehet visszaadni filmvásznon, hiszen a képen önmagukért beszélnek a dolgok. Óriási kompromisszumokra van szükség.

A Kőszívű ember fiai egyértelműen a korszak legnagyobb hazai szuperprodukciójának számított, s ez a 60-as években az alkotókat technikai szempontból komoly kihívások elé állította. A monumentális díszleteket sok esetben makettekkel oldották meg, a háttereket pedig – például a párbaj jelenetben az Alpesi szurdokot – üveglapra festették. Volt olyan jelenet is, amelyben viszont a stilizáció helyett a valósághűségre törekedtek.

Amit tudtak, műteremben forgattak, hiszen rengeteg olyan helyszín volt, ahová egyre egyszerűen nem tudtak elmenni. Gondoljunk a párbaj jelenetre Baradlay és Pallavicini között, amikor a szurdok szélén állva lőnek egymásra pisztollyal. Ez egy festett háttér volt, épített emelvényen álltak. A kamera messziről vette, mintha lentről néznénk őket. Ezek akkoriban bevett filmes trükkök voltak. Ma már ezt digitális technológiával készítik el. Természetesen Várkonyit is nagyon sok kritika érte főleg a szakmabeliek részéről. A filmkritikusok sosem szeretik a népszerű közönségfilmeket, mert valamiféle olyan valóságot kérnek számon, amit nem lehet számon kérni ettől a műfajtól.

Filmet csinálni nagyon nehéz, jó filmet csinálni pedig még nehezebb. Rengeteg dologra kell figyelni, hogy a közönség nagy részének elnyerje a tetszését. A filmalkotó kompromisszumot köt: tudja, hogy lesznek kritikai hangok, de ha átbillen a kritikus tömegen a tetszési index, akkor megérte megcsinálni a filmet. Ez történt itt is.

Várkonyi itt kezdett el Hildebrand István operatőrrel együtt dolgozni, a Fekete gyémántokat még Illés Györggyel forgatta.

Hildebrand István egy egészen más iskolát képviselt, mint Illés. Szerető és oktató nagymester volt. Az ő kezei alatt nőtt fel az egész magyar filmes generáció. Minden tekintetben megfelelő partnere lett Várkonyinak ebben a filmben, hiszen mindenre megoldást talált, amire egy konvencionális operatőr nem lett volna képes. Személyesen is volt szerencsém jól ismerni őt, és nagyon hiányzik amióta nincs velünk. Hildebrand István olyan nagymester volt, akit a 90-es és a 2000-es években méltatlanul mellőzött és elfelejtett a filmszakma. Innen is adózzunk emlékének, és ne felejtsük el a nevét soha!