Szinte mindenki ismeri Győrben a mosolygós Beledi Mártát, aki amatőr fotósként megörökíti a város legszebb arcait, eseményeit, pillanatait. Nemrég nagyon is ijesztő hírek érkeztek Mártiról: súlyos beteg lett, élete egy hajszálon függött. Ám szerencsére Győr tényleg a csodák városa, az angyaloknak pedig még várniuk kell egy csupaszív lokálpatriótára, fotósra.

Beledi Márta amellett, hogy évtizedeken keresztül a győri kórházban segített a betegeken – ápolóként dolgozott – végigfotózta Győrt. Szinte nincs olyan épület, utca, fa, híd és nem volt olyan esemény, amelyről Márti ne készített volna fényképeket. Akár műszak után is nyakába vette a várost, soha nem panaszkodott fáradtságra. A Győr+ Média is írt már róla többször. Hiszen amellett, hogy számos alkalommal küldi el képeit, hogy megosszuk az olvasókkal, szerethető, vidám természete Győr egyik ikonikus alakjává tette.

A fotózásnál jobban csak unokáit szereti, s mióta nyugdíjas, több ideje marad rájuk. Olivér és Kristóf már a fotózást is elleste a nagymamától, szép sikereket érnek el a lurkók, Márti pedig roppant büszke, okkal! Nemrég volt közös kiállításuk is.

Minden kereknek tűnt. Ám néhány hete érkeztek a megdöbbentő hírek: „a Beledi Márti kórházban van, nagyon beteg, nem tudni, meggyógyul-e.” Nem értette senki, mi történt, hiszen semmi előjele nem volt a bajnak. A győri kórházban erőn felül küzdöttek érte, mindenki imádkozott, vagy épp szurkolt érte. Bíztunk a csodában, amely végül bekövetkezett.

A részletekről már Márti mesélt a Győr+ Médiának:

„Az egyik szombaton éreztem, hogy nem vagyok jól, nem kapok rendesen levegőt. Be is mentem az ügyeletre, ahol azt mondták, tüdőgyulladásom van. Nem ijedtem meg különösebben, gondoltam, gyorsan túl leszek ezen is” – kezdte, majd azzal folytatta, hogy a hétfői történésekre már csak a telefonja híváslistájából és az elmesélések alapján emlékszik.

„Mint megtudtam, én hívtam ki magamnak a mentőt, fulladtam, nem kaptam levegőt. Régebben együtt dolgoztam az egyik kiérkező mentőssel, ő mondta, hogy az ajtót még én nyitottam ki. Beszélni is tudtam velük, ám ezekre én már nem emlékszem. A kórházban még magamhoz tértem, de már csak nagyon rövid időre. Nekem onnantól hat napon át teljes képszakadásom van…”

A meglehetősen rossz állapotban lévő asszony szervezetében az úgynevezett légiós betegséget mutatták ki, amelyet a  Legionella családba tartozó baktériumok okoznak. Ennek a legsúlyosabb formája a kétoldali tüdőgyulladás, enyhébb formája pedig a Pontiac-láz. Mártinak előbbi volt. Aminek majd 90 százalékos a halálozási aránya.

„Nem tudtam önállóan lélegezni, így tubust kellett behelyezni a légcsövembe és lélegeztetőgépre tettek. Ehhez viszont mélyaltatás volt szükséges. A családom mesélte, hogy szóltak nekik, jöjjenek be hozzám mindenképp. Ugye tudod, ilyet mikor mondanak a hozzátartozóknak?!” – s valóban, kifelé is olyan hírek érkeztek, hogy Márti állapota több, mint kritikus. Bár tudtuk, az orvosok mindent megtesznek érte, de nagyon kevesen jöttek innen vissza.

„Azonnal elkezdték az antibiotikumos kezelést, bízva benne, hogy reagál rá a szervezetem. Egyébként emlékképek beugranak: mintha régen elhunyt szüleimmel sétáltam volna egyszer, ám édesapám azt mondta, vissza kell mennem. Nem tudom hova, de csak egyre tudok gondolni: az életbe. Egy másik kép is élénken él bennem: mintha a bátyámmal gyerekként épp a Balatonban versenyeztünk volna, hogy ki tud tovább a víz alatt maradni. Lehet, hogy épp egy fulladásos epizód közben mutathatta ezt nekem a fejem?” – tanakodott Márti, akinek csupa mosoly arcán most néha jól látható az érthető félelem. Azt mondja, mikor magához tért, nem tudta hol van.

„Szerencsére reagáltam a gyógyszerekre, így fokozatosan visszahoztak a mélyaltatásból. Nem tudtam hol vagyok, s nagyon rossz volt, hogy nem tudtam megszólalni! Nyugtattak, elmondták mi történt, s hogy mióta vagyok az intenzíven. Amikor már nem kellett a lélegeztető gép, s csak maszkot kaptam, mindig kérdezték: „Elég a levegő?” Ezt most is sokszor hallom éjjelente…” – Márti szervezete és lelke is megsínylette a hat napos megfeszített harcot, fogyott 10 kilót és az erejéből is sokat vesztett. Viszont győzött, most már kimondhatjuk!

„Fokozatosan tértem vissza, rengeteg vizsgálat volt, de már nagyon vártam, hogy hazamehessek. A családomon láttam, hogy rettentően megijedtek, de tudom, mindenki borzasztóan aggódott értem és féltett. Nagyon nehéz ebbe belegondolni. Még ijesztőek a köhögések, az estét, az éjszakák. Fel kell dolgozzam ezt az egészet, ami történt velem…”  – a röntgen szerint szerencsére nem károsodott a tüdeje. A köhögés lassan múlik, a tubus nem kínéli a szervezetet, az evéssel is óvatosan kell még bánnia: a kisebb falatokat bírja csak.

„Erőtlen voltam nagyon. Járókerettel jöttem el a kórházból is. Először nem akartam sehova sem menni, de a családom mellettem volt, s mondták, hogy muszáj erősödnöm, visszaszoknom. Úgyhogy fokozatosan többet és többet sétáltam, boltba is bementem már, könnyebb ételeket is elkészítek magamnak. Tényleg muszáj, mert nem csak fizikálisan, fejben is rendeznem kell magam – mesélte, s azt is hozzátette, sok mindent kiváltott belőle az átélt trauma.

„Amikor majd’ 4 hét után bejöttem a belvárosba, mindenre rácsodálkoztam. Mintha nem tudom, mióta nem jártam volna itt. Még a bezárt üzletek kirakatai is szépnek hatottak, s belémhasított, hogy valójában mennyire szeretem Győrt, mit is jelent nekem ez a város! Olyan jó volt találkozni ismerősökkel! Aggódó érdeklődésükből is éreztem: tényleg nagy bajban voltam” – azt egyébként nem tudni, hol kaphatta el Márti a legionella baktériumot. Nem megfelelően tisztított légkondicionáló készülékekben is megtelepedhet, ahogy pangó vízben is. Tömegközlekedéssel jut el mindenhova, s szinte minden üzletben van légkondi is. Örök rejtély marad, hol szedte össze.

„Nem is fontos talán. Inkább az, hogy itt vagyok. Hálás vagyok, mert nem készültem én még elmenni! Össze kell szednem magam még, hogy tényleg a régi legyek. Egyébként sok mindenre figyelmeztetett is ez a nagyon komoly betegség: nem szabad semmit sem halogatni, mindent meg kell beszélni, meg kell osztani azokkal, akikkel meg kell. Itt vagyok!  S bár még remeg a kezem, ha az 1 kilogrammos fényképezőgépet tartom, de majd elmúlik az is. Minden rendben lesz már!” – mondta a mindig csupa mosoly, jókedvű Beledi Márti, aki néhány hete még a halállal nézett farkasszemet. Most az én szemembe néz a kellemes belvárosi étteremben, s meséli, hogy hány terányi fotót kellene átnéznie, s mit tervez a jövő héten az unokákkal, mert most már megint tud rájuk vigyázni. Sőt, már rántott húst is sütött nekik! Igaz, hogy a fiúk paníroztak, mert kellett a segítség a mamának. Ám ők ott voltak, ahogy Márti is ott van nekik mindig. Mindenkinek, akinek szüksége van egy jó szóra, mosolyra, vagy egy csodás fényképre. Beledi Márti visszatért!    

Győr tényleg a csodák városa…