Napszemüveg, a szájban füstölgő cigaretta, fekete póló, néha egy simléderes sapka, mély hang, az orrnyeregnél ráncolt arc, mely nála nem a harag, hanem az összpontosítás jele volt. Elfogadó emberként nem szégyellte, hogy ő alkalmazott művész, annak minden korlátaival és lehetőségeivel. Tudomásul vette az életet. Festett, rajzolt, mindig tudta, melyik munkája mennyit ér.

Sok helyre dolgozott. Lapoknak, magazinoknak például a Hamu és gyémántnak, csinált reklámplakátokat, illusztrált könyveket, sok mindent,  amihez vizuális fantázia és grafikai tudás volt szükséges. Dolgozott az önkormányzatnak, cégeknek, a Győr+ munkatársa is volt.

Látni tudott a megrendelő szemével, amit mindig összevetett a saját látásmódjával. Volt, amikor ezek fedték egymást, volt, amikor nem Azt rajzolta, amit kértek tőle, de úgy, ahogy ő azt jónak tartotta.  Szerethető, finom humora volt. Ha valamelyik témába beleszeretett, aprólékosan kidolgozta figuráit, azok környezetét, a háttértájat, s megkomponálta a szituációkat. Ha az adott feladat ezt nem követelte meg, vagy témája miatt el sem bírta, akkor tudatosan kissé túlszínezte a képet. A színes karikatúráknak is a mestere volt.

Almási Zétény a Győr+ Média hetilap címlapját is szerkesztette.

Városházi munkái miatt ismerősei néha viccesen, előfordult, hogy bántóan „udvari festőnek” nevezték. Pedig soha nem vágyott rá, hogy saját udvara legyen, és nem is tudott jól megélni abból, hogy – főleg korábban – a város is foglalkoztatta őt. Azt hiszik sokan, hogy az alkalmazott művész, feltétlenül udvari lesz. Pedig ez mindig választás kérdése, mondta egyszer, majd egy mosollyal hozzátette: néha meg a kényszeré.

Halála egy készülő, nagyívű mesekönyv befejezését hiúsította meg. Most már mindörökre.

Emlékét tisztelettel megőrizzük.