Színes meseországba csöppen a látogató Horváth Kata szépséges alkotásait csodálva. Minden tárgy egy külön világ, legyen szó bögrékről, tálakról, gyertyatartókról, szappantartókról vagy épp divatékszerekről. Az egyiken egy növény indái, a másikon piciny házikó, a harmadikon horgászó maci, amott meg egy kis róka bűvöli a tekintetet. Szárnyaló fantázia, művészi igényesség és felhőtlen életöröm ötvöződik bennük.

Kata bár gyerekként állandóan rajzolt, mégsem művészként kezdte a felnőtt létet. A Kazinczyban érettségizett, majd építésztechnikusi képesítést szerzett. Volt műszaki rajzoló, építésvezető, és kipróbálta magát lakberendezőként is.

A festészet alapjait Thuróczy Mária festő-tanártól tanulta meg, aztán autodidaktaként fejlődött tovább. Illusztrált mesekönyveket és egyre többet festett, sokáig csak élethű dolgokat, lovakat, tájat, csendéletet, majd a „titkos szavas képek” korszaka következett. Utóbbiak mindegyikén el van rejtve egy szó vagy egy idézet, amit első ránézésre egy kívülálló észre sem vesz, csak a színes kavalkádot látja. A titok csak a beavatottaknak nyílik meg.

Később megszülettek az akvarellmesék. Az ezekben szereplő figuráknak nincs szája, ám alkotójuk szerint annál többet mondanak. Sok-sok családi portré is került ki kezei alól. Közben kialakultak a rá jellemző stílusjegyek. Hét évvel ezelőtt pedig egy vásárban talált rá nagy szerelme, a kerámia.

Mivel egy születéskor szerzett sérülés miatt a jobb keze nem teljes értékű, úgy gondolta, sosem lehet belőle keramikus. Egészen addig, amíg rá nem jött, mennyi lehetőség van az épített kerámiában.

„Azóta minden egyes nap csodaként élem meg, hogy képes vagyok alkotni agyagból. Kézzel formázok és rátétekkel díszítek, a színeket a máz alatt festem, így soha nem kopnak le. Az épített tárgyak sokkal nagyobb teret engednek, mint a korongozottak, jobban szárnyalhat a fantázia. Én ezzel kelek és fekszem, és erről álmodok. Színesítem a hétköznapokat.”

Horváth Kata az egyik Győrkőcfesztiválon jelent meg először kerámiáival, s azonnal belopta magát a szívekbe. Reggeltől estig dolgozik.

„Nekem az alkotás örömforrás, terápia, nem tudnék meglenni nélküle. Ha két életem lehetne, akkor az egyikben festenék, a másikban kerámiáznék” – sóhajt fel, s látom rajta, alig várja, hogy visszamehessen szeretett tárgyaihoz.