A belvárosi polgári lakásban apa és fia csendes egyhangúságban éli napjait. A fiút, a lovak és a mozgás szerelmesét hosszú évek óta fogva tartja betegsége. Édesapja, a kilencvennegyedik évében járó Horváth István gondoskodik mindkettőjükről.

Horváth Csaba nevére bizonyára jól emlékeznek a lovas sport iránt érdeklődők, hiszen fogathajtásban magyar bajnoki címet, a Duna-Alpesi kupán csapatversenyben második, egyéniben negyedik helyet szerzett a világbajnok Fehér Mihály segédhajtójaként. Az országosan ismert szakember sokat tett a fogyatékos gyermekek terápiás lovagoltatásáért, Elfelejtett 40 év címmel pedig Iby Zoltánnal könyvet írt a Nyugat-magyarországi Lovas Szövetség évtizedeket átölelő, szerteágazó munkájáról. Szívesen beszél szíve vágyáról, egy lovas múzeum létrehozásáról.

„Gyermekkoromtól kezdve az egész életemet végigkísérték a lovak. Sporttársammal és barátommal, Szalay Gyula jogász professzorral együtt kezdtük tervezni a múzeumot, ő biztosította volna a helyet, de hirtelen halála megállította a folyamatot. Azóta a beszélgetéseken kívül az ügy nem mozdult előre. A kiállított anyagok között Győr-Moson-Sopron, Vas, Komárom, Fejér és Veszprém vármegyék versenyeredményei, valamint a lovaglással és a lósporttal kapcsolatos használati tárgyak és képzőművészeti alkotások egyaránt helyet kapnának.”

Csaba korán megtanulta, hogy a nemes állatokkal való foglalkozáshoz alázat, szeretet, kitartás és fegyelem szükséges. Akárcsak az élethez. A Parkinson-kór következtében lelassult a mozgása, az egyensúlyzavarok és a remegés miatt tíz méternél nagyobb távot már nem tud megtenni a lakásban. Életében az egyetlen biztos pontot az édesapja jelenti.

Horváth István korát meghazudtolva helytáll az embert próbáló helyzetben.

„A munka sosem állt távol tőlem, ötvennégy évig dolgoztam. Ki kell tűzni egy célt magunk elé, az enyém az, hogy mindenképpen segítsek a fiamon. Csak én maradtam neki, édesanyja, a feleségem öt éve meghalt. Csabival a nap huszonnégy órájában foglalkozni kell. Mellette eljárok a boltba, a patikába, és amennyit tudok, takarítok. Hétköznap hozzák az ebédet, szombaton és vasárnap én főzök, ebbe időnként az unokám is besegít. Az ünnepekre az egyik ismerősünktől kaptunk csirkéket, amit majd egy kedves barátunk felesége elkészít nekünk. Van egy kis karácsonyfánk, amit az íróasztalra állítunk és szépen fölöltöztetünk. Megpróbálunk mindent úgy csinálni, mint régen, hiszen az ember mindig a múltat keresi.”

A körülmények ellenére egyik férfi sem panaszkodik, elfogadták a sorsukat. Nem is akarnak mást, mint ameddig lehet, együtt maradni. 

„Most még mindent meg tudok csinálni, ám hosszú távra már nem tervezhetek. Csabival együtt szeretnénk intézetbe kerülni, de eddig csak elutasítást kaptunk” – mondja a kilencvennégy éves apa, aki éjjelente kétszer-háromszor is felkel, hogy betakarja hatvanhét éves gyermekét.