Győr+
2011.10.26. 21:36

Színház és forradalom

Egy tiszta szellemű győri rendező emlékére

Földes Gábor színházrendezőre, a „győri Nagy Imre pernek” nevezett koncepciós eljárás fiatal áldozatára nagyhatású dokumentumjátékkal emlékezett a Vígszínház. A bemutató okán készült összeállításunkban megszólal Hegedűs D. Géza színművész, Kovács Krisztina dramaturg, az előadás összeállítója, s részleteket közlünk a Mészáros Márta által rendezett bemutató forgatókönyvéből is. Ezzel emlékezünk az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári sortűz áldozataira is.

Hirdetés

1950-ben két tehetséges színházi embert sodort össze a véletlen és a kultúrpolitika az akkor Magyar Néphadsereg Színháza nevet viselő Vígszínház társulatába. Tehetségük arra predesztinálta őket, hogy hosszú, sikeres pályát fussanak be. Mindketten aktívan részt vettek az ’56-os forradalomban. Ez a színházi este róluk, a győri Földes Gábor színész-rendezőről, és Szakáts Miklós színészről, valamint az ő sorsukon keresztül a színház és a hatalom viszonyáról szólt – ezt írja ajánlójában a Vígszínház, mely október 23-án Színház és forradalom című dokumentumjátékában a győri főrendező és Szakáts Miklós színész életútját idézte fel.

A szakma által rendkívül tehetségesnek tartott Földes Gábor a Vígszínházban kezdte pályafutását, felesége és fia most is e teátrum munkatársa. 1951-ben került Győrbe, ahol hamarosan főrendezőnek nevezték ki.

Szarka Lajos történész a Letört olajág című könyvében írja róla, hogy hithű kommunista volt, aki még a halála előtti pillanatokban a szocializmust és az ország függetlenségét éltette.

Az ellenséget a saját soraiban is kereső bolsevizmus riasztó rémtetteként azt az embert küldték halálba, aki a legtöbbet tett azért, hogy 1956-ban Győrben és Mosonmagyaróváron ne legyen vérontás.

A szovjetek novemberi beavatkozása után bátor művészi tettként Katona József Bánk bán című művét vitte színre, melyben a „megszállók elleni nemzeti tiltakozást fejezte ki.”

Koncepciós eljárás nyomán halálra ítélték, az ügyvédje által benyújtott kegyelmi kérvényét elutasították. Ő maga nem kért kegyelmet. 1958 január 15-én a győri börtön udvarán végezték ki.

„Áldozatmentes békét akartam”

(Részlet a Vígszínház előadásának forgatókönyvéből, Jászai László: Földes Gábor utolsó bújdosása című írása alapján)

SZÍNÉSZ-BARÁT Emlékezem. Esős, sáros novembervég. Ülünk a fűrészporos kályha mellett a falusi „mesterház” szobájának sarkában és Gábor maga elé néz. Szótlanul, napokon át csak a legritkábban beszél. Cigaretta, egy korty házipálinka az üveg aljából és mi vigasztaljuk Apámmal:

ÖREG BARÁT „Te ártatlan vagy. Te jót akartál. Te azt tetted, amit hited, meggyőződésed szerint tenned kellett. Te tisztán állsz a borzalmakban.” Gábor hallgat és bólint.

FÖLDES GÁBOR „Én tudom…, de mégis…”

SZINÉSZ-BARÁT Anyám ebédhez szólít bennnünket. Gabi csendes lassúsággal eszik pár falatot, majd Anyám kezét megcsókolja, feláll, köszöni, neki elég volt. Mint aki állandó égésben, magas lázban szenved, csak a gondolatai zakatolnak örökké. A délutáni eső elálltával sétálunk a Rába-parti töltésen, közel a vízparthoz. Hirtelen, lendületesen magyarázni kezdi a színház életben tartó erejét, fontosságát a nehéz időkben. Tovább sétálunk, ő ismét hallgatásba merül. Nem zavarom, csendben ballagunk.

FÖLDES GÁBOR „Nincs már értelme az életemnek”

SZÍNÉSZ-BARÁT „De te ártatlan vagy, téged nem vádolhatnak semmiért”

FÖLDES GÁBOR (egy nagy, mély sóhaj) „Ki tudja, mi lesz. Sok minden mérlegre kerül. Az én lelkiismeretem tiszta.”

SZÍNÉSZ-BARÁT A napok egyhangún teltek, sok-sok szomorúsággal, álmatlan éjszakákkal, vajúdással. Egy reggel Apám így ébresztette Gábort:

ÖREG BARÁT „Gabikám! Nem engedünk vissza Győrbe, rossz hírek keringenek. Téged rögtön lefognak. Azt beszélik, beindult a teljes retorzió, lezárták a határt is. Én ismerem jól a vidéket, bármikor átviszlek Ausztria földjére, amíg kialakul az itthoni helyzet. Az életed veszélyben, gondold meg.

FÖLDES GÁBOR „Nem lehet nekem semmi bántódásom. Én csak békét akartam, áldozatmentes békét. Ez vezérelte minden lépésemet!”

„Föl akarta emelni a kitaszított sokaságot”

(Hegedűs D. Géza színművész vallomása Földes Gáborról portálunknak)

Az én első mondatom 1973-ban hangzott el a Vígszínház színpadán. Akkor még főiskolára jártam, s a színház titkára beszaladt hozzánk. Kérte, engedjenek el a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadás próbájára, mert a szerepet játszó Koltai Róbert beteg lett, be kell ugranom helyette. Az öltözőben találkoztam egy kedves, készséges hölggyel, akit Földes Irminek ismerünk a színházban. Ő Földes Gábor özvegye. Irmike azóta is a fodrászom, öltöztetőnőm, de ami legalább ennyire fontos: ha lehet így fogalmazni, anyai jóbarátom lett. Irmikét 1962-ben Várkonyi Zoltán, a színház akkori főrendezője vette oda a Vígbe, nem hagyta magára a családot. Fiúk, a színházunkban Öti-ként ismert Földes László pedig a kelléktár vezetőjeként dolgozik. Földes Laci a kortársam, barátom. Kicsi gyerek volt még, amikor az édesapját kivégezték. Erősen él bennem az édesanyja által felidézett kép, nem sokkal a Földes Gábor halála előtti időből. Lacika énekelt az édesapjának. Azt énekelte, hogy Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni. Földes Gábornak eleredtek a könnyei. Ez volt az utolsó alkalom, amikor a fiával beszélgetni tudott.

A képen Földes Gábor özvegye, Ungvári Irma (fekete ruhában, szőke hajjal), valamint fia és unokája is látható

Földes Irmike megajándékozott engem Földes Gábor sorsával, történelmi életútjával, gondolataival. Kovács Kriszta és Pataki Éva dokumentumjátékának megélésekor az ő személyükből, az átaluk elmondott erős részletekből, mozzanatokból is táplálkoztam. Ott volt az esten Irmike és Laci, az ő fia és lánya, valamint a Földes Gáborét mindvégig kiálló színésznő, Kéri Edit is.

Olyan, meggyőződésem szerint hiteles és pontos, kép rajzolódott ki Földes Gáborról, hogy egy béketeremtő ember volt, aki a kitaszított sokaságot, a szegényeket akarta felemelni. Szabadságot és függetlenséget akart. Szerette volna humanizálni a korát, kiiktatni belőle az erőszakot, az önkényt. Erre a szándékra a személyisége is tökéletesen alkalmasnak bizonyult. Amikor 1956 októberében Győrött indulatosan háborgott a tömeg, valaki fölkiáltott: beszéljen a Földes Gábor, ő képes lesz lecsillapítani az indulatokat. Megtette. Győrben és Mosonmagyaróváron is csitította a népharagot, törvényes eljárást akart a hatalom szándékainak végrehajtóival szemben is. Egy iszonyatos koncepciós per végén mégis őt ítélték halálra. Mártír lett egy tiszta szellemű ember, egy nagy léptékű művész. Megpróbáltunk méltó módon, szeretettel, a dokumentumok erejével emlékezni rá. Megrendítő este volt.

“A hevületet nem lehet letenni a színház kijáratánál”

(Kovács Krisztina dramaturg szavai portálunknak)


Földes Gábor sorsa, s a dokumentumokból, az elbeszélésekből megismert története teljesen felzaklatott. Későn találkoztam ezzel a történettel, amit valamennyire megmagyaráz, hogy az ő személyét ki akarták radírozni a magyar színháztörténelemből. A korábbi színháztörténeti lexikonok említést sem tesznek róla, csak a legutóbbi foglalkozik vele. Levéltári kutatásaim során bukkantam rá az ő drámai erejű sorsára. Már a Vígszínházban dolgoztam, amikor sikerült azonosítanom, hogy az öltöztetőnk és a kelléktárunk vezetője az ő özvegye illetve a fia. Tőlük fontos részleteket tudtam meg a személyiségéről.

Azt minden korabeli kritika, értékelés elismerte, hogy egy rendkívül tehetséges színházi ember volt. Rendezésein átütött a hevület, akár a Hamletet, akár a Bánk bánt vitte a színpadra. Ezt a hevületet nem lehet letenni a színház kijáratánál, hanem vitte magával a közéletbe, a mindennapokba is. Csakúgy, mint más, nagy formátumú színészek – Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre –, akik ugyancsak formáló részesei voltak a forradalomnak.

Foglalkoztatott az a gondolat, s foglalkoztat ma is, hogy miként lehetett teljes odaadással dolgozni remekműveken, alkotói lázban égni akkor, amikor az ember körül, a színházon kívüli világban iszonyúan fontos dolgok történtek, olyanok, amelyek az alkotónak is a bőrére mentek. Amikor Földes 1957-ben, majd halála évében is rendezett, már ott lógott a feje fölött a kötél. Mégis színész, rendező maradt, minden erejével, tehetségével kiváló elóadásokat akart létrehiozni.

Tragikus, hogy halálát kivételes képességének köszönhette: hatni tudott az emberekre, hallatlanul meggyőző volt és hitelées. Ezért akarták, hogy ő csendesítse le az indulatos tömeget, s a végén ő vált áldozattá.

Az élete filmszerű történet. Egy remek ember, egy tehetséges, nagy művész halálos története.

„Az igazság fölényével fogom végig játszani”

(Földes Gábor levele feleségéhez, Ungvári Irmához – 1957. szeptember 8.)

“Irmikém,

Most kórházból írok, vakbélműtétem volt, teljesen jól vagyok. A tárgyalást, mint nyílván tudod elnapolták, nem tudni mikorra. Ha tudsz, szerezz beszélőt, esetleg a főügyészségen át. Az idő lassan telik, persze rossz dolog ez, de a tehetetlenségbe is bele tud törődni az ember. Legjobban a munka hiányzik, meg persze az otthoniak. Lacika biztosan egészséges, talán Te is híztál azóta. Idegeim jók, életemmel, sorsommal számot vetettem, akárhogy lesz, ennek így kell lennie. Ez a tudat, hogy van értelem és rend sorsomban megnyugtat és bármivel szemben biztonságot ad. Akik irántam érdeklődnek megmondhatod, aki ilyenen keresztül megy és még művész is, legalább igazán és meztelenül látja mi mit ér és meggyőződhet a dolgok viszonylagosságáról és arról is, hogy van mindenen túl szép, emberi jövő. Két mű izgat rendezőileg ilyenformán, a Tragédia és a Hamlet.

Nehéz szerepemet, ha a feloldás, ha a tragikus finálé fejezi is be, teljesen nyugodtan, az igazság fölényével fogom végig játszani. Akik szeretnek és törődnek velem köszönöm, akik nem, ez már közömbös nekem.

Lacika jó legyen!

Mindig szerettelek: Gábor”

Az előadásban közreműködött Bata Éva, Borbiczki Ferenc, Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza, Karácsonyi Zoltán, Kerekes József, Lengyel Tamás. Összeállította: Kovács krisztina és Pataki Éva. Rendezte: Mészáros Márta.

A Vígszínházban készült képek Szkárossy Zsuzsa munkái

(Jó esély van arra, hogy a dokumentumjátékot Győrbe is elhozza a Vígszínház.)