„Sosem azért csináltam ezt a szakmát, hogy valaki majd elismeri. Szerelmes vagyok ebbe a szakmába, élethivatásnak tartom az újságírást, ha nem élvezném, és nem szeretném, biztosan nem csinálnám már” – nyilatkozta hetilapunknak adott interjújában Zombai-Kovács Ákos, a Győr+ Televízió főszerkesztője, aki június végén a város Szent László-díját vehette át.
Akasszuk a hóhért?
Akasszuk.
Az olvasó kedvéért tisztázzuk: akkor mondják ezt, ha újságíró készít interjút újságíróval.
Jobban szeretek a mikrofon innenső oldalán állni. Túl sok interjút nem adtam, talán néhányat, amikor kitüntettek és utána meginterjúvoltak. Kérdezni sokkal jobban szeretek. Válaszolni kellemetlenebb, mint kérdezni.
A te olvasatodban milyen a jó interjú?
Egyszerű, tárgyilagos kérdéses. Próbálj meg a riportalanyból a legtöbbet kihozni. Fontos az adott személy ismerete. Máshogy kérdez az ember egy politikust, mint mondjuk az utca emberét. Ha szükséges, bátorítsd a riportalanyt, hogy megnyílhasson.
Igyekszem megfelelni. Most nagyon magasan vagy. Az elmúlt fél évben két kitüntetést is kaptál. A közelmúltban a Szent László-díjat, ennek apropóján beszélgetek veled. Milyen érzés magasan lenni?
193 és fél centiméter magas vagyok, így ezt már régóta teljesítem. De komolyra fordítva: sosem azért csináltam ezt a szakmát, hogy valaki majd elismeri. Szerelmes vagyok ebbe a szakmába, élethivatásnak tartom az újságírást, ha nem élvezném és nem szeretném, biztosan nem csinálnám már. Nem titok, 23 éve tévézem. Kaptam egy pár szakmai elismerést korábban, majd jött a 2019-es év, amikor két olyan díj talált meg, amit újságírónak, főleg vidéki televíziósnak nem nagyon szoktak adni. Palkovics László innovációs minisztertől miniszteri elismerő oklevelet kaptam. Agykutatók, fejlesztők között meg is kérdeztem a miniszter urat, mit keresek én itt, erre azt válaszolta, a feladat az feladat, aki jól elvégzi, megérdemli. Így indult az év, majd jött a Szent László-díj, ami nekem sokkal fontosabb, mert a szülővárosomtól kaptam, úgy, hogy a polgármester mellett a teljes közgyűlés támogatta. S bár 13 éve nem Győrben élek, de nap mint nap jövök, és itt dolgozom. Szüleim, barátaim, sok minden Győrhöz köt.
Magasság után mélység: voltak nehéz pillanatok a pályafutásodban?
Én mindig is a közszolgálati televíziózáshoz vonzódtam. Ennek ellenére három és fél évig voltam az RTL Klub győri tudósítója. Amikor elvállaltam, sokat gondolkodtam rajta, mert én nem az a típusú riporter vagyok, akit ők kerestek. A nagyon bulvár témák mindig is távol álltak tőlem. Három és fél év után azonban leépítés áldozata lettem, s fél évig munkanélküli voltam. Nehéz volt megélni, hogy egyik pillanatban megismernek az utcán, mert látnak a tévében, utána pedig bemegyek a munkanélküli hivatalba és leadom a papírjaimat. Kérdezték, hol a kamera? Mondtam az nincs, mert munkanélkülinek jöttem bejelentkezni. Szerencsére ez csak egy féléves időszak volt. Ha van lent, akkor az az volt. Tanultam belőle, azóta a kicsit vagy kisebbet is jobban megbecsülöm.
Zombai fiamnak szólítlak, mióta megismertelek. Ez bizony nem ma volt. Akkoriban történt, amikor egy fiatalember besétált a Győri Városi Televízióba, hogy itt szeretne dolgozni. Véletlenül vagy tudatosan kerültél a pályára?
Abszolút tudatosan. A Révaiban érettségiztem, s kommunikációt akkoriban az ELTE-n lehetett tanulni, ahová lehetetlen volt bejutni, mert évente tíz embert vettek fel. Ezért földrajz-ökológia szakra jelentkeztem, ahová fel is vettek. Közben pedig írogattam ide-oda, sportriporter szerettem volna lenni. Kovács nagypapa már sajnos nem él, nagy focirajongó volt. Az 1982-es spanyol vb-én mellette gombfociztam, s végig közvetítettem a meccseket. Egyszer csak Vitray Tamást lehalkította a tévén, s az én közvetítésemet hallgatta. Majd egyetemistaként jelentkeztem a Nap TV riporter kerestetik versenyére, amelyen elég sokáig eljutottam. Gyárfás Tamás azt mondta, az alapjaim megvannak, kilincseljek a tévéknél. A kilincselésből nem sok lett, mert Győrben éltem, ha csak az akkori Győri Városi Televízió kilincsét nem tekintem annak.
Mennyit változott a tévézés, és mennyit te?
Én biztosan sokat. A tévézés kevésbé. A műhelymunka mindig fontos volt nekem. Ez egy időben kiveszett, eltűnt. Most azonban a Győr+ TV-nél újra érzem, hogy van szellemi-szakmai műhely, ahová egy fiatalnak nem félve kell bemenni, hanem kérdezhet, tanulhat, ha az akarat is megvan benne.
Az írott sajtó és a rádió sosem érdekelt?
Cikkeket írtam, belekóstoltam, de mindig a tévé állt közel hozzám. Tudok írni, nem tartom magam újságírónak, tévés vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy szerepelni szeretek. Sokkal jobban élvezem a híradó szerkesztését, leforgatását, mint mondjuk a Konkrét című műsor levezetését.
A legtöbb tévést utoléri a képernyőfüggőség. Te is az vagy?
Biztosan nem. Nem jelent gondot egy műsor levezetése, főleg ha olyan embert faggathatok, akivel magánemberként is szívesen beszélgetnék. Ilyenkor én vagyok a néző meghosszabbított szócsöve. Képernyőfüggő azért sem vagyok, mert a műsorvezetést már most szívesen átadnám egy fiatalabb kollégának.
Miként éled meg, hogy tévét harminc-negyven alatt már szinte mindenki interneten néz? Más a tévézés a világháló korszakában?
A korosztály eltolódott felfelé, tévét inkább az ötvenes, hatvanas generáció néz. A hírek azonban nem veszítik el értéküket, ugyanúgy kíváncsiak rá az emberek, legfeljebb a Facebookon nézik, telefonon vagy tableten, s nem a tévékészülék előtt ülve. Ősztől azt tervezzük, hogy minden híradós anyag felkerül a Facebookra. A fiatalokat nehezebb megfogni, ők mindent interneten néznek. Tudom, mert nekem is van egy 22 éves fiam.
A Szent László-díj mellé kaphatnál egy másik kitüntetést is, 100 ezer kilométer balesetmentes vezetésért. Vagy kétszázezer?
Ezt még sosem számoltam össze. Győri vagyok, de 13 éve nem Győrben lakom, hanem Fertőhomokról járok be naponta, hetvenöt kilométer ide és ugyannyi vissza. A feleségem magyar születésű osztrák állampolgár, aki Kismartonban dolgozik, s Győr és Eisenstadt között kerestünk egy olyan helyet, amit az otthonunknak nevezhetünk, ő ingázik Ausztria felé, én meg Győr felé. A vezetéssel nincs gondom, szerencsére a baleset is elkerült, napi két óra a volán mögött arra jó, hogy közben tudok gondolkodni, témákat kitalálni.
Egy kezemen, de lehet, hogy két ujjamon meg tudnám számolni, hány újságíró gyereke választotta az apja szakmáját. Úgy tudom, nálatok is messze esett az alma a fájától.
Szerencsére nagyon messze esik. Ha újságírással kacérkodott volna, nem beszélem le. A sportot szereti, egy időben tetszett neki a sportriporterség, de ez elmúlt. A Corvinus Egyetemen végzett, büszkén mondom, osztályelsőként, és a bankszektorban dolgozik. Egy magyar banknál az amerikai piacokat elemzi. Most éppen a mesterképzésre készül. Egyébként pedig nem nagyon javasolnám a mai fiataloknak a vidéki tévézést. Nagyon melós dolog, nagy becsvágy kell hozzá, sok szorgalom. Jóval nehezebb, mint egy országos tévénél dolgozni. A fizetésekről nem is beszélve. Így aztán azt tapasztalom, egyre ritkábban kopogtatnak a tehetséges fiatalok, hogy tévézni szeretnének. Inkább ugródeszkának tekintik a vidéki tévézést, hogy megtanulják a szakmát és továbbálljanak Budapestre.
Beszéltünk magasságról és mélységről. Egy bölcs mondás szerint, ha magasra jutsz, ne bízd el magad, mert onnan csak lefelé juthatsz. Ha pedig mélyen vagy, ne keseredj el, mert csak felfelé vezethet az út. Osztod a népi bölcsességet?
Teljes mértékben. Ha a kitüntetéseket nézzük, most vagyok a csúcson. Az RTL Klubnál pedig a legmagasabbról pottyantam a legmélyebbre. Megtanított a szakma, hogy helyén kezeljem a dolgokat. Nem bíztam, nem bízom el magam. Ugyanúgy teszem a dolgomat, mint a Szent László-díj előtt. Ettől a díjtól nem lettem más, ugyanaz a Zombai-Kovács Ákos vagyok, aki voltam, a tévézés szerelmese.
Szerző: Koloszár Tamás
Fotó: O. Jakócs Péter