Szerelem, első látásra

Mindenkivel előfordult már, hogy meglátott valakit vagy valamit és azonnal tudta, mit kell tennie – velem is így volt, ezért vagyok azóta már egy virgonc kölyökkutya boldog gazdija.

Nyáron lesz két éve, hogy üres az udvar otthon. Kaktusz, a vizslakeverék öreganyónk 14 évig volt hűséges társunk, barátunk, aki igazi családtagnak számított. Hatalmas űrt hagyott maga után. Eljátszottunk a gondolattal, hogy talán egy másik kutya betölthetné ezt az ürességet, de valamiért sosem jött el az ideje annak, hogy egy másik ebet szeressünk úgy, mint Kaktuszt. Aztán mégsem kerülhettük el a sorsunkat….

Idén februárban elindult a „Győr+ Mancsok – Vigyél haza” rovatunk és egyre gyakrabban látogattam ki a Győri Állatmenhelyre. Voltak kutyák, világosak és sötétebbek, apróbbak és testesebb pajtások is, akik tetszettek, de valahogy hiányzott az a bizonyos plusz. Tudjátok, az az érzés, amikor azonnal tudod, mit kell tenned. Épp Marcival, a shar pei-re hajazó mancsosunkkal forgattunk – aki még mindig gazdira vár – egy borús csütörtökön, amikor a legapróbb kiskutyákat nézegettük operatőr kollégámmal. Egy fekete alomban ott feküdt és szuszogott a kis barna csöppség az infralámpa fényének melegében. Vizsgáltam, néztem és nem akartam hinni a szememnek. Mintha csak Kaktuszt láttam volna 16 évvel ezelőtt: barna test, kis fekete orrocska, lapát fülek és hatalmas bunda, ami kabátnak is elmenne. Természetesen mikor észlelték a vakarcsok, hogy ott vagyunk, jöttek is haverkodni, pedig nem kellett győzködniük. Gyorsan lőttem pár fotót és el is küldtem bátyáimnak és apukámnak. Nem fűztem hozzá kommentárt, tudtam, hogy a képekből úgy is tudni fogják, mi lesz a nagy feladat: anyát megpuhítani és rávenni, hogy a kis Paradise hazajöhessen velem és kertészkedhessen az udvarban, ahogy Kaktuszka tette azelőtt. Pár hét alatt anyukám beadta a derekát és természetesen megígértük, hogy szófogadó kutyust nevelünk belőle, aki nem kaparja ki a virágokat és nem fogja összesarazni a falat, sőt, még az idekuncsorgó macskákat is elkergeti…

Szerdán végre sikerült újra találkoznunk, vidáman és kajlán szaladozott a kennelben, de egyből jött a rácsokhoz ismerkedni, mikor odaértünk. Mintha tudta volna, hogy a gazdi van itt. Harapdált, nyalogatott megállás nélkül. Elfutott, majd visszajött, ezt játszotta kb. negyedóráig, én eközben el sem mozdultam a kerítés mellől, csodáltam az új családtagot. Aztán sétálni indultunk, életében először. Nagy volt a kalandvágy, mikor ráadtuk a nyakörvet és a pórázt, egyből mindenfelé szaladni akart. A kis buksiját ki is játszotta a nyakörvből, így kapott egy csinos kis mintás hámot, amiben már szabadon és biztonságosan garázdálkodhatott az utcán és a parkban is. Amint kimentünk a menhely kapuján, a kis nyavalyás bátorsága elillant és úrrá lett rajta a makacsság és a félelem. Se előre, se hátra. Öt perc hívogatás és csalogatás után meguntam a dolgot. Sétálunk, ha akarod, ha nem… Felkaptam a kezembe és uccu neki a nagyvilágnak. Persze ez már tetszett a csöppségnek, hiszen forgatta a fejét mindenfelé. Minden új volt és mindennek más illata és kinézete volt, mint a menhelyen – de talán az is tetszett neki, hogy a gazdi ölében lehet. Aztán a hosszú fűszálak már eléggé felkeltették a figyelmét, hogy megtegye első szabadabb lépteit, ugrándozásait. Kalandozásunk végén persze a legnagyobb és legsárosabb pocsolyába is bele kellett nyargalnia, mert az is újdonság volt, mint oly sok minden más. Jött egy autó, majd egy teherautó – ez megint sok volt a kis nyavalyásnak, se előre, se hátra. Nem volt sok választásom, hát felkaptam a kezembe és szépen visszasétáltunk a menhelyre. Bújt és ölelt, amennyire kis mancsaival tudott. Megtörölte mind a négy kis lábát a szép és új Győr+ Mancsok pólómba. Ekkor dühösnek kellett volna lennem rá, de egy cseppet sem tudtam haragudni, sőt, élveztem, hogy az apróság megjelölt magának. A póló mintázata pedig valójában így lett igazi, eredeti és teljes.

Búcsúzáskor csak ennyit mondtam: „Kis Paradise, hétvégén már egy új és igazi otthonra találsz, hazaviszlek, hazaviszünk!” – és így is lett.

A kis Paradise új nevet is kapott, Bóbita kalandjai hamarosan folytatódnak.

Szerző: Rozmán László

Fotó: Marcali Gábor