A ropogós kérgű, mesebeli kenyérhez egy újabb csemetét kell nevelni, azaz a kovászt. Tökéletes program a kicsikkel együtt 5-6 napon keresztül egy üvegcsében a közös kenyér lelkét elkészíteni, amiből együtt sütjük a vacsorának valót.
Bevásárló lista:
200 g kovász
200 g rozsliszt
250 g finom liszt
1 ek só
Elkészítés:
1. Kovász: egy 7 dl befőttes üvegben vagy egy kulacsban kovászt készítünk 6 nap alatt. Minden nap 2 ek lisztet vegyesen és 2 ek vizet keverünk alaposan el és félig teszünk csak rá tetőt, konyharuhát.
2. A kovászt minden nap hasonló időben, pl. este 8-kor „etetjük meg” és felhasználás előtt 5-6 órával ideális, amikor jó buborékos és magas állapotban van.
3. A kovászból 200 grammot, amikor elkészült, 1 dl vízzel elkeverjük a dagasztó tálban, 6 órán át lefedve hagyjuk pihenni, majd hozzászitáljuk a lisztet és megformázzuk, azaz két oldalát behajtjuk és feltekerjük, mindezt háromszor megcsináljuk 15 perces pihenőkkel. Egy éjszakán át a kilisztezett kelesztőtálba vagy kosárba tesszük és a hűtőben kelesztjük.
4. Másnap kivesszük, 2 órán át pihentetjük, a sütőt a maximum hőfokra állítjuk, az aljára egy kisebb tepsiben 3 dl vizet teszünk bele, hogy vízgőz keletkezzen.
5. A kenyeret ráborítjuk egy sütőpapíros tepsibe (az alja legyen most felfelé), beirdaljuk egy éles nagy késsel, majd a forró sütőben 45 perc alatt ropogósra sütjük. Előbb ne vegyük ki, mert a közepe nem sül át.
6. Amikor megsült, két fakanálra vagy rácsra helyezzük, hogy az alja is levegőzzön, amikor langyosra hűlt, leveregetjük róla a lisztet vagy a sültebb részeket.
Tipp: Péntek este délután 4 órakor szoktam nekilátni a kenyérnek, így szombaton délre elkészül.
A legfinomabb falat (népmese)
Az egyszeri király nagyon megunta már, hogy mindig paprikás csirkét, pástétomot, tortát, kalácsot, egyéb zsannamannát kell ennie. Megparancsolta hát, olyan ebédet tálaljanak fel neki, amilyent még nem evett. No, gondolta a szakács, most kitesz magáért! Egymás után hordta a jobbnál jobb ételeket, mézest tojást, cukorban forgatott sült malacot, tejben főtt dióbelet. Hiába! A király fanyalgósan tolt el magától mindent.
Aztán mikor a megszeppent szakács a tizenharmadik tálat tette elébe, mérgesen felkiáltott:
– Elég volt! Ezeket már mind meguntam! Ha nem hozol olyat, amilyet még nem ettem, leüttetem a fejed!
A szakács bánatosan kullogott a konyhába. Törte a fejét, vajon mit főzzön, de semmi okosat nem tudott kitalálni. Már szinte a nyakán érzete a hóhér pallosát. No, ennek fele se tréfa! Hóna alá csapott egy kenyeret, elbúcsúzott a kapufélfától és világgá ment.
Másnap, mikor elhúzzák a delet, leül a király az asztalfőre, az ebéd meg nincs sehol! Ilyen még sohasem fordult elő. Azonnal kiadta a parancsot, hogy a szakácsot vasra verve vezessék elébe. Vitték is volna nyomban, miért ne vitték volna, ha a király parancsolta! De hol volt már akkor a szakács! Előállt a főasztalnok:
– Felséges királyom, jelentem alássan, a szakács megszökött.
Elvörösödött mérgében a király. Hát most már se ebéd, se szakács?
Hát utolsó ember ő az országban, hogy meg sem ebédelhet? Azonnal nyergeltetett. Lóra egy szakasz katona! Ő lovagolt legelöl mérgesen, éhgyomorral. Nyargaltak, de csak a nyomára találtak, azon jutottak harmadnapon egy nagy erdőségbe. De nyomot vesztettek, mert mindent eltakart a temérdek lehullott levél. Őgyelegtek a fák között összevissza. Addig őgyelegtek, míg egyszer csak megpillantották a szakácsot egy nagy tölgyfa tetején. Rákiáltott a király:
– Gyere le, ebadta, mert lelőlek!
A szakács meg se moccant, halottnak tette magát, mintha csak az ágak tartanák, hogy le ne pottyanjon. A király elevenen akarta kézre keríteni. Úgy gondolta, hátha nem is halt meg, csak alszik vagy elalélt a nagy fáradtság miatt. Megparancsolta, vágják ki a fát. Hozzá is fogtak a katonák, de hát a favágás nem katonadolog, meg nem is nagyon igyekeztek, sajnálták a szakácsot. A király biztosan leütteti a fejét, és akkor nem adhat már nekik semmit, nem ehetik a sódart, a libacombot, a kolbászt a komiszkenyér mellé.
Látta a király, mennyire ímmel-ámmal dolgoznak a katonái. Felkapott egy csákányt, a tenyerébe köpött, aztán teljes erőből vagdosta a gyökereket, repkedett a forgács szanaszéjjel. Egyszer meg is reccsent az ág a szakács alatt, azt hitte dől a fa, annyira megijedt, hogy összetette a kezét és elkezdett imádkozni. De amint összetette a kezét, megfeledkezett a kenyérről, kiejtette a hóna alól a fa alá. Elcsodálkozott a király, hát az meg micsoda?
– Ez bizony csak kenyér – mondták a katonák. – Nem királynak való, hanem csak a szegény embernek.
Elővette bicskáját a király, szelt belőle és megkóstolta. Addig falatozott, míg a fele elfogyott. Azt mondja akkor:
– Na, ilyen finomat nem ettem még, amióta a pólyából kioldottak. Sohase mondtad, te gézengúz – kiáltotta fel a remegő szakácsnak -, hogy ilyen jóízű eledelt is tudsz készíteni! Gyere le, hé, megkegyelmezek, megérdemled, hogy továbbra is a király szakácsa legyél!
Fölbátorodott erre a szakács. Lemászott és a király elébe járult. Fogadkozott, hogy olyan finom kenyeret süt neki, amilyet még senki sem evett ezen a világon. A király rögtön elküldte az egyik vitézét a közeli városba lovat vásárolni a szakácsnak. Felültette rá, és maga mellett lovagoltatta hazáig.
Csak ámult-bámult az udvari cselédség, nem tudták mire vélni, mivel engesztelhette ki a szakács a királyt, mivel érdemelhette ki a kegyelmét, s hogy ilyen nagy becsbe került. De még jobban elcsodálkoztak, mikor azt mondta a király:
– A legszigorúbban megparancsolom, hogy mától fogva akármit teszel az asztalomra, el ne hagyd mellőle a kenyeret.
A szakács teljesítette a szigorú parancsot, minden héten nagy kemence kenyeret sütött. Ha ne teljesítette volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Népmese forrás: egyszervolt.hu
#SzarkaZsófi