Japánon innen és túl

Berkes Kálmán több mint 25 éve ingázik, pontosabban ingázott Magyarország és Japán között. A Győri Filharmonikus Zenekar művészeti vezetője ugyanis nemrégiben, fájó szívvel, de búcsút intett második otthonának. Élményeiről és a kultúrák közötti hasonlóságokról is mesélt a karmester.

Győrbe, a társulat otthonába, a Richter Terembe beszéltük meg a találkozót Berkes Kálmánnal. A tőle megszokott kedvességgel fogadott és azonnal elkezdte mesélni Japánnal kapcsolatos izgalmas történeteit, hiszen ahogy fogalmazott: „ez a téma minden szempontból kimeríthetetlen”. Csak ámultam, hogy mennyi erő és akarat kell ahhoz, hogy egy ember évente minimum 12 alkalommal repülőre szálljon és megtegyen több ezer kilométert a hivatásáért, a zenéért. Berkes Kálmán az elmúlt 25 évben szívesen hozott áldozatot, hiszen mind a két országot az otthonának tekintette.

Nehéz párhuzamot vonni két ennyire, látszólag nagyon különböző ország között. Honnan indult ez a zenétől fűtött Japán kaland, mely mára már teljesen behálózta az életét?

Berkes Kálmán: Korábban háromszor – ’89-ben Kanadában, ’90-ben az Amerikai Egyesült Államokban, ’91-ben pedig Japánban – részt vettem a klarinét világfesztiválokon, ahol egy 50 tagú vezetőség döntött arról, ki a legjobb. Mind a három rendezvényen sikeresen szerepeltem, talán ez is közrejátszott abban, hogy nem sokkal később felhívott a nagykövet, hogy lenne-e kedvem a Musashino Zeneakadémián tanítani. Először egy két évre szóló szerződést írtam alá, az együttműködésünk pedig olyan jól alakult, hogy 25 év lett belőle. Így bátran kijelenthetem, hogy Japán a választott hazámmá vált, hiszen több mint két évtizedet dolgoztam Tokióban. Ennyi évvel a hátam mögött mégis úgy fogalmaznék, hogy lassan kezdem megismerni a japánok kultúráját. Ehhez kapcsolódóan van egy nagyon érdekes történetem. Nem egész egy év kint tartózkodás után hazajöttem, és Fülöp Viktor táncművész barátomnak meséltem már-már felháborodva azt, hogy a japánok mennyire nem értik a klasszikus zene egyes elemeit. Viktor ekkor nagyon szigorúan rám nézett és megkérdezte, hogy „És te Kálmán? Te mit tudsz az ő kultúrájukról?”. A barátomnak igaza volt, én sem tudtam semmit, így nagyon elszégyelltem magam. Azóta sokat olvastam a történelmükről, japán írók és költők műveit tanulmányoztam, de színházba is szívesen jártam.

Mi az, amit elsőként kiemelne hazánk és a szigetország hasonlóságai közül?

B.K.: Talán a nyelvet, hiszen nagyon sok egyezés fedezhető fel a két nemzet között. E tekintetben a legérdekesebb az, hogy szinte sehol máshol a világon, csak nálunk és a japánoknál írjuk úgy a neveket, hogy előre a családnév kerül, utána pedig a keresztnév. Vannak ugyanakkor hasonló magyar és japán szavak, ilyen például a víz (japánul: mizu), a hattyú (japánul: hakuchö), a klarinét (japánul: klarinetto), vagy éppen a só (japánul: shio). Természetesen ez csak néhány a sok-sok hasonlóság közül. Sajnos jómagam nem beszélem túlságosan jól a nyelvüket, igaz, ahogy mondani szokás, azért el nem vesznék, de nem tanultam soha japánul. Ennek az egyik oka az, hogy amikor az akadémiára kerültem, ott külön kérték, hogy a növendékekkel angolul kommunikáljak. A másik ok a magánéletemből fakad, hiszen a feleségem is japán, okinawa-i születésű, ő pedig „sajnos” megtanult tökéletesen magyarul.

Hol, mely területeken kapcsolódik még össze a két kultúra?

B.K.: A népzenében! Tapasztalatból mondhatom, hogy a japán muzsikusok Kodályt és Bartókot nagyon szeretik, ráadásul nagyon jól is játsszák a zeneszerzők műveit. Ez pedig annak köszönhető, hogy a magyarhoz hasonlóan az ő zenéjük is a pentatonra, az ötfokúságra épül. Természetesen náluk nem létezik olyan, mint mondjuk hazánkban a cigányzene, ami persze nagyon fontos eleme a magyar kultúrának. Ennek ellenére ismerek olyan japán hegedűst, aki magyar cigányzenét játszik, nem is akárhol, a Paprika Vendéglőben, Tokióban.

Emberileg tanult valamit az ázsiaiaktól? Más ember lett?

B.K.: Változtam, és bátran mondhatom, hogy az előnyömre. A japánok kultúrájában az alap, hogy ne zavarják a másikat. Hihetetlen udvariasak, különös figyelmet fordítanak az idősekre, nem ingerültek és nem hisztérikusak, így én is megtanultam, hogy nyugodtan bánjak a munkám során is a zenészekkel. Magam is maximalista vagyok, de ez az ő esetükben fokozottan igaz, egy zenekarnál például a művészek nagyobb elvárást támasztanak magukkal szemben, mint maga a karmester. Azt is tőlük tanultam meg, hogy mindenki fontos, legyen szó akár egy adott cég vezérigazgatójáról, akár a takarító személyzetről. A japánok egyébként nagyon szeretik a magyarokat, a kultúránknak, főként a zenénknek nagy elismertsége van, ez bizonyítja, hogy Hokkaido-szigetén egy Kodály intézet is működik. Ezt a tiszteletet megalapozta Ferencsik János, Fischer Annie, vagy éppen Ránki Dezső és Kocsis Zoltán, de most már Perényi Miklós is sztárnak számít Japánban. Ha kihirdetik a koncertjét, másnap már nem lehet rá jegyet kapni…

A sok élmény közül biztosan nehéz megnevezni egyet, de ha választania kellene, akkor melyiket emelné ki?

B.K.: Számomra hatalmas élmény volt, amikor a császári családnál koncerteztem. Ez egy óriási megtiszteltetés minden művész számára. A szólóestem után a család magánlakjába is meghívást kaptam, ahol a császárné zongorázott, a trónörökös pedig brácsázott, így együtt zenélhettünk. Velük is vacsorázhattam, vagyis több mint hét órán keresztül élvezhettem a társaságukat. Nagy örömömre a közös zenélést, más alkalmakkor is megismételtük. Japán sok látnivalót, történelmi értékeket, érdekességeket, kulturális sokszínűséget kínál, olyan páratlan élményeket, melyek egy életre feltöltik az embert! Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindezt átélhettem.

P. Csapucha Adrienn
fotó: Marcali Gábor