Egy bizonyos életkor után a férfiak asztalánál szinte biztosan előkerülnek a sztorik a katonaidőkről: ki arról anekdotázik, hogy az egységben mi volt a dolga, ki arról, hogyan lehetett becsempészni (esetleg ki) ezt-azt, mások meg arról, hogyan úszták meg az egész kopaszosdit. Rendre előkerül az is, miként juthattak még több szabadidőhöz – na ilyen volt például a véradás, amiért két nap eltáv járt, naná, hogy megérte tíz percre nyújtani a kart.
A sorkatonaság megszűnésével eltűnt tehát egy biztos bázis, vannak azonban, akik önzetlenül folytatták a segítségadást. Asztalszomszédom, egy sokat látott idős úr ma már a nyolcvanadik alkalmon van túl, erről mesél legalábbis a kisfröccs felett a többieknek. Én pedig éppen az első előtt állok, úgyhogy megszólítom, mondjon pár szót az élményeiről, ki biztathatna kicsit, ha nem ő? Szégyen, nem szégyen, de a lányos kérdéssel nyitok: fáj-e? Ne hülyéskedjek, mondja kedvesen, egy szúnyogcsípés az egész, és egyébként is, ennyi felelősséget vállaljanak az egészségesek a társadalomért. És bárki bajba juthat bármikor, ezt se felejtsük el. Igaza van, ennyit tényleg megtehetünk olykor – nők négyszer, férfiak ötször adhatnak vért egy évben –, csak kicsit nehéz rászánnom magam az első alkalomra, gondolom, ezzel azért nem vagyok egyedül.
Nagyjából így képzelem el azzal a bácsival a találkozásom, aki már nyolcvanszor nyújtotta a karját másokért. Persze találkozhattunk volna valahol sorbanállás közben, egy parkban, vonaton, szinte bárhol, de mi a valóságban a legrelevánsabb helyen, a győri Regionális Vérellátó Központban futottunk össze. Éppen az ujjbegyszúrás előtt ácsorogtam némileg remegő kézzel a folyosón, hogy meghatározzák a vércsoportomat és megmérjék a hemoglobinszintemet. Ezt onnan tudom, hogy múlt héten hírt adtunk arról, hogy az influenzaszezon előtt és alatt kevesebben tudnak vért adni. Hiányról nem beszélhetünk, de azért, hogy ne is legyen, mozgósítani szeretnék az egészségeseket. Úgyhogy néhány munkatársammal együtt mi is elmentünk, jó csapatban mégiscsak könnyebb találkozni még egy tűvel is. Vártam tehát a soromra, amikor megszólított az idős férfi: az első? Igen, válaszoltam, mire fujjogni kezdett, hogy legalább a huszadikon kellene túllennem. Nem kapok esetleg egy kis biztatatást, hiszen mégiscsak itt vagyok? – kérdeztem tőle, mire kihúzta magát, s megvetően odavette: a nyolcvanadik.
A véradás aztán rendben ment, hipp-hopp lefolyt a 4,5 dl vér. A kis beszámolót pedig azért írom, hogy biztassam az első véradókat is, merjenek belevágni, hiszen egy alkalommal három életet is megmenthetnek. S ha már nem adhatnak több tucatszor vért, azt se röstelljék, csak ne felejtsék el, hogy a hozzáállásukat bármikor megváltoztathatják. Bármihez és bárkihez.
Zoljánszky Alexandra
Fotó: O. Jakócs Péter