„Hellyel-közzel tisztában vagyok a fizimiskámmal”

Interjú Szilágyi István színművésszel.

Mindig tudtam, hogy egyszer riportot fognak készíteni velem, mert nincs érdekesebb mesterség, mint az enyém” – így kezdte nyilatkozatát az egyik szereplő, Lópici Gáspár a Keménykalap és krumpliorr című filmben, amely országos ismertséget hozott a karaktert megformáló Szilágyi Istvánnak. „Lópici Gáspár nevét én védtem meg, a rendező meg akarta változtatni. Mondtam, ennél aranyosabbat nem is találhatna” – meséli a már közel 75 éves, életműdíjas színész, aki vallja, a kis szerepet is becsülni kell. A Békés megyei Gyomán született, ahol az iskolában tizenévesen látta a Ludas Matyit a nagyobb gyerekek előadásában. Hazafelé menet hallotta azok beszámolóját, akik már jártak színházban, s ekkor elhatározta, ő is színész lesz. Később, Budapesten tudta meg, hogy létezik a Színművészeti Főiskola. Ide negyedszerre vették fel, érettségi nélkül. A Pityi nevet Básti Lajos aggatta rá, mikor megkérdezte tőle: „Na, mit tudsz, Pityi”? Megmutatta, mit tud, ő az a színész, aki valószínűleg a legtöbb magyar filmben szerepelt, főként karakterszerepeket alakított. Játszott például az Indul a bakterházban, a Borsban, A Tenkes kapitányában, de feltűnt a Csak szex és más semmi egyik jelenetében is. Számos teátrumban megfordult, 17 éve a Győri Nemzeti Színházban dolgozik, jelenleg az Aranycsapatban láthatjuk. A közönség nagyon szereti, és a kollégái is. A büfében gyakran mesél izgalmas történeteket Pityike – ahogy a győri színházban hívják. A filmes és a színházi szerepeken kívül feltűnt néhány reklámban is, a legemlékezetesebb a lottóreklám volt. A színészkedésen kívül dolgozott többek között karosszérialakatosként, szántott rizsföldet, és gyártott könyvespolcokat Párizsban.

Ha jól tudom, nagyapja volt az első, aki azt mondta, legyen komédiás.

Igen, nagyanyámnak nem tetszett az ötlet, nagyapám viszont azt mondta: de, de, komédiás legyél, az való neked. Akkor már sajnos apám nem élt, anyám pedig azt tanácsolta, tartsak ki amellett, amit választok. Apám ugyanis semmilyen mestersége mellett nem tartott ki, csak ideig-óráig.

Megbecsüli a kis szerepeket is. Így volt ez a pályája elején is?

Hogyne. Persze egy színész örül annak, ha nagy szerepet vagy főszerepet játszhat, de hellyelközzel tisztában vagyok a fizimiskámmal, és ez szinte determinál arra, hogy karakterszerepeket játsszak. Elfogadtam magam úgy, ahogy vagyok.

Nem lett viszont igaza egyik tanárának, aki a színművészetis felvételin azt mondta, hogy csak humoros szerepeket vállaljon.

Nagyon gondterhelt lettem ezután, értettem is, meg nem is, amit mondott, de megfogadtam a tanácsát, és humoros versekkel készültem a felvételire. Egyébként a Színművészeti Főiskola létezéséről akkor szereztem tudomást, amikor Pestre kerültem. Nem vettek fel középiskolába, ezért jelentkeztem a fővárosi Ganz Vagongyár iparitanuló-toborzására, hogy legalább közelebb legyek a színház világához.

Ez az 1954-es angol–magyar meccs idején lehetett, amely az Aranycsapat alaptörténetét adja. Mit csinált a nagy mérkőzés idején?

Inas voltam, ott előkerült egy rádió, azon hallgattuk. Nem voltam soha meccsrajongó, de a tévében máig megnézem a jónak ígérkező mérkőzéseket.

A ’60-as évek közepén kiment Párizsba. Önnek is a francia főváros volt a Bakonya?

Akkor már öt éve a pályán voltam Egerben, nyáron nem tudtam kimenni külföldre, mert vagy dolgoztam, vagy nem volt pénzem. Párizsba vágytam, és a vágy elhatározás lett. Igazi életiskola volt. Csoda, hogy megengedték, hogy kimenjek másfél évre. A kintlét után sokkal felszabadultabb színész lettem.

Nagy volt a kontraszt a ’60-as évek Magyarországa és a pezsgő Párizs között, meg sem fordult a fejében, hogy kint marad?

Nem. Illetve egyszer, amikor a kínaiak atomot robbantottak, minden lap tele volt vele, hogy tíz év múlva háborúba állhatnak. Na mondom, ha bejönnek hozzánk a kínaiak, inkább jobb lenne kint maradni. De hát nem jöttek.

Volt még ilyen kaland, amit eltervezett, megélt, mint Párizs?

A házasság. Feleségem szobrász, mindkettőnk pályája egész embert kíván, nem törekedtem arra, hogy a családfő szerepét játsszam. Megromlott a kapcsolatunk, és azt tapasztaltam, hogy ez márígy nem élhető helyzet, elváltunk. Külön éltünk 10-12 évet, és újra összeházasodtunk. Azóta sokkal jobban meg tudunk beszélni bármit. Segítjük egymást, amennyire tudjuk. Ő szerepet tanul velem, én meg meggyúrom vele az anyagot.

A színpadra visszatérve: nagyon természetesen létezik ott, ez a „jelenlevés-technikájának” is köszönhető?

Igen. Szeretek olyan szerepet játszani, ahol ha kevés szövegem is van, de jelen vagyok. Szerintem az egyik ismertetője annak, hogy valaki jó színész, az, hogy ha nincs szöveges jelenete, akkor is ott tud lenni. Itt Győrben a Koccanásban (2009-ben mutatták be – a szerk.) egy karambol szemtanújaként majdnem az egész darab alatt jelen voltam. Volt vagy öt mondatom, de fantasztikusan szerettem. Ilyenkor az ember agyában különböző gondolatok fogannak meg, mert nem tudunk nem gondolkozni. Annak a fejével próbálok gondolkozni, akit játszom. Abban a helyzetben, ahol az létezik. Még ha nem is szól egy szót sem, de akkor is van véleménye a helyzetről. Így vagyunk az életben is. Például van egy verekedés az utcán, de nem avatkozom bele, csak látom. Ha passzívan is, de részese leszek a verekedésnek, mert látom, és véleményem lesz róla. Amikor a színpadon szétmegy a függöny, attól kezdve ott vagyok abban a figurában, amit játszom.

Volt már olyan, hogy kizökkent ebből a törekvésből?

Minden színész életében előfordul, hogy rövidzárlat alakul ki az agyában. Nálam a legkegyetlenebb a Játékszínben volt. Az egyik kollégám megbetegedett, aki a Bánk bánban Tiborcot játszotta, és az igazgató kérdezte, beugranék-e helyette, egy hetem van megtanulni a szöveget. Elvállaltam, mert a főiskoláról úgy engedtek el, hogy többek között Tiborc lesz a nagy szerepem, amikor megérek rá. Az első négy előadással nem is volt probléma. Amikor az ötödiken belekezdtem a hosszú monológomba, rossz érzésem támadt. Olyan volt, mint amikor megyünk a kocsival, és leszáll a köd. De akkora köd lett, hogy az orromig nem láttam,egy betű nem jutott eszembe. Odamentem a súgóhoz, de csak nézett engem, nem segített. Még egyszer visszamentem, de akkor sem súgott, azt hitte, hogy ez játék. Egyszer csak megszűnt a köd, és eszembe jutott a szöveg, de egy mondattal előrébb, majd az is, hol hagytam abba. Azt a mondatot viszont, amit már elmondtam kettővel előrébb, azt már nem tudtam kihagyni. És képzelje el, hogy ott, a másodperc törtrésze alatt kell dönteni, mert kétszer ugyanúgy nem mondok el egy szöveget. Ilyenkor ösztönszerűen cselekszik az ember. Végül úgy tűnt, mintha nyomatékosítottam volna Bánknak, amit nagyon meg kell fontolnia. Ilyenkor öregszik az ember vagy húsz évet.

Bujtor István mondta erre, hogy nincs az a szünet, amit Pityi bácsi ne tudna sétálással kitölteni. Győrben pedig, ha jól tudom, egy ketrecből súgtak önnek.

Jaj, igen. Akkor még nem tudtam, hogy magas a vérnyomásom, csak az adott rossz érzést, hogy egyre rosszabb lett a memóriám. Előfordul, hogy egy szó sehogy sem akar beülni a fejembe. Ilyenkor megbeszélem a súgóval, és ő résen van. A szóban forgó darabnál is így történt, kaptam egy mikrofont a fülembe, a súgó lány pedig végig egy ketrecben ült, amit a mestergerendához rögzítettek.

A reklámokról nem beszélgettünk még.

Jajj…

Nem szereti?

De-de. Nem sokat csináltam, az egyik kezemen meg tudom számolni őket. Ugyanúgy vettem, mint a többi szerepemet. Nem a puszta pénzkereset miatt csináltam, persze, örültem, hogy sokkal jobban megfizették, mintha a szakmámban játszottam volna ugyanazt.

Volt olyan szerep, amit visszautasított?

Nagyon kevés. Egyszer azért, mert a darabban a káromkodáson volt a hangsúly. Nem bosszúságból, hanem minden ok nélkül trágárkodtak benne.

Nyugodt embernek tűnik.

Nem is tudom, hogy nyugodt vagyok-e, vagy inkább fegyelmezett.

Mit csinál, ha nem a színházban van?

Mindennap átvesszük 4-5-ször a szerepet a feleségem segítségével. És gondolkodom, hogy legyek. Hogy lehessek. Nem unatkozom.

Mik foglalkoztatják?

Majd ha eljön az ideje, akkor beszélünk róla. Nem vagyok tétlen, készülök valamire.

Az országos ismertséget hozó Keménykalap és krumpliorr egyik jelenetében meginterjúvolják, és kérdezik, hogy mit üzen a gyerekeknek.

Ne szaggassátok le a plakátokat, mert az az utca hírmondója!

Most mit üzen a fiataloknak?

Hogy maradjanak természetes emberek!

Zoljánszky Alexandra

Fotó: O. Jakócs Péter