Győr+
2018.08.19. 12:35

Győr+ Mancsok – Viszlát Merci és Berci!

Drága Merci és Berci! Még csak négy hónapja ismerlek titeket, de annyi szeretetet és pozitív energiát kaptam tőletek ezalatt, hogy egy élet is kevés lenne, hogy megháláljam. El sem tudom képzelni, hogy az új családotok mindennapjaiba mennyi csodát csempésztek majd. Mert igen, eljött ez is: végre otthonra leltetek. Én pedig most búcsúzom. Mindent köszönök!

Amikor megálmodtam a Győr+ Mancsok rovatot és Bogival kezdetét vette a nagy „kaland”, amellyel nektek, árva állatoknak szerettünk volna segíteni, még fogalmam sem volt róla, hogy mire vállalkozok valójában. Én csak segíteni akartam. De nem láttam előre, hogy cserébe ennyi szeretetet kapok, és teljesen megváltozik a gondolkodásmódom, az életem. Ahogy azt sem, hogy minden egyes bemutatott állattal összekapcsolódik majd a lelkem is picit. Veletek különösen.

 

Igen, végre titeket is hazavittek!

 

És nem tudhattam, hogy nem lesz mindig egyszerű – bár sokakat egy-két nap alatt elvisznek, néhányan hónapokig maradnak, ahogy ti is. És én veletek izgulok, várok mindennap. Elmondom ezerszer, hogy hamarosan értetek is eljön az, akit megérdemeltek, és hazavisz titeket. Valamiért mégsem jön. Közben összecsiszolódunk. Már nem csak a munka miatt járok ki hozzátok, hanem a szabadidőmben is veletek sétálunk a barátommal, amikor csak tudunk, és ez felszabadít. Aztán érkezik a jó hír: megvan a gazdi! De, bár végig erre vártunk, most, hogy eljött ez is, alig hisszük el. Hónapok óta odaírom az új Győr+ Mancsok cikkek alá azokat a kutyákat, akik még mindig gazdira várnak – köztük a ti neveteket: Merci és Berci. De többé már nem kell. Hazamentetek. HAZA.

 

Drága Merci, már most visszasírom az öleléseidet

 

Bogi, Elmo, Fűszer, Marci, Lujzi. Aztán jöttetek ti. Merci és Berci, a nyolcéves testvérpár. Emlékszem: április 11-én mutattalak be titeket az olvasóinknak, miután egyszer elmentünk veletek sétálni. Életemben nem találkoztam még ilyen kutyákkal. Teltek a napok, hónapok, egyre többet jártunk ki hozzátok sétálni a barátommal, és már nem volt visszaút – függővé tettetek minket. Nem tudom, hányszor jutott eszembe négy hónap alatt, hogy bárcsak kertes házunk lenne, hatalmas udvarral és persze veletek. Mert akkor gondolkodás nélkül hazavittünk volna titeket. Minden alkalommal megbeszéltük, amikor fogtuk a póráz végét és ti vidáman lépdeltetek a töltésen, hogy ha három év múlva se kelletek senkinek, mindenképp befogadunk titeket. Közben azért imádkoztunk, hogy vegye már észre valaki azt, amit mi: hogy bár nyolcévesek vagytok, feketék és együtt szeretnétek családra lelni, hatalmas szívetek van, hihetetlenül tudtok lelkesedni az emberekért, a simogatásért és egy jó szóért, ráadásul a fiatalok is megirigyelhetnék a sok energiátokat. Az pedig, ahogy ti, testvérek kötődtök egymáshoz, egyszerűen elképesztő. Még sosem láttam ilyet. Szóval vegyék már észre, mennyire imádnivaló kutyák vagytok, és csak jól járhatna veletek bárki. VÉGRE ÉSZREVETTÉK!

 

Első séta az új gazdikkal


Még pénteken megcsörrent a telefonom. A gondozótok hívott (Horváth Patrícia), hogy nem fogom elhinni, mi történt – titeket akar egy fiatal pár, már szombaton elvisznek. És valóban nem hittem el. A kocsiban ülve zokogtam az örömtől és közben persze sajgott is a szívem egy picit. Szombaton reggel már nyitásra ott voltunk a menhelyen, siettünk hozzátok a barátommal, ahogy csak tudtunk. És ti éreztétek, hogy valami most más. Hosszú percekig csak öleltük egymást a kennelben, aztán elindultunk az utolsó sétára. Próbáltam az összes gondolatomat rátok zúdítani, hogy ne később jusson eszembe, mennyi mindent mondhattam volna még – persze nem sikerült. De azt megbeszéltük, hogy hamarosan a gazditokkal sétáltok majd, és egy kertes ház udvarán szaladgálhattok együtt, boldogan. Láttam, hogy örültök. Aztán visszaértünk a kennelbe. Puszival, öleléssel búcsúztunk el, és a mondattal, hogy teljesüljön minden álmotok az új otthonotokban! És ennyi volt. Legalábbis azt hittem. De itthon kaptam a telefont: csak vasárnap délelőtt visznek haza titeket. Újkérre.

 

A fájdalmas búcsú pillanatai

 

Akkor még úgy gondoltam, hogy nem megyünk ki hozzátok újra elbúcsúzni, de nem hagyott aludni a tudat, hogy eljött a ti időtök. Ott szerettünk volna lenni a ti nagy pillanatotoknál, látni a végtelen boldogságot a szemetekben, hogy igen, hazavisznek, titeket is kiválasztottak. És megismerkedni a leendő gazdikkal. Persze a búcsúzás mindig nehéz, de az volt a legjobb döntés, hogy ott voltunk veletek az utolsó menhelyen töltött percekben. Először a kennel rácsain keresztül osztottátok a puszikat, aztán megérkeztek a gazdik értetek. Még szerettek volna elvinni titeket egy sétára a nagy utazás előtt, és mi is velük tarthattunk. Furcsa volt. Már nem a pórázotok végét fogtuk, hanem egymás kezét szorítottuk, és néztük, ahogy ismerkedtek a leendő családotokkal. Láttuk, hogy nagyszerűen bánnak veletek, ráadásul séta közben rengeteget beszélgettünk arról, hogy mennyire szuper helyre költöztök, és mik a terveik veletek. Hatalmas kert, sok-sok séta és új barátok várnak rátok, egy szerető családban, ahol értenek az állatok nyelvén. Ezt látva szépen lassan mi is megnyugodtunk.

 

Merci, Berci, legyetek nagyon-nagyon boldogok az új otthonotokban!

 

Aztán visszaértünk a menhelyre. Csinos hámot kaptatok: pirosat és lilát. Jól állt nektek. Hosszú percekig öleltük még egymást, majd puszival nyugtáztam, hogy most már mennetek kell, vár rátok az új otthonotok. Berci, te nagyon bátran beugrottál az autóba, Merci, téged mi segítettünk be, mert féltél. Drágaság, nem kell félned többé, már biztonságban vagy – mondtam, majd végignéztük, ahogy egy autóval és a gazdikkal elindultok a boldogság felé vezető úton. Bár nem volt könnyű búcsúzni, ez volt életem egyik legcsodálatosabb napja, és biztos vagyok benne, hogy a tiétek is. Az emberek kérdezgették, hogy hová mentek. És én végre azt mondhattam: HAZA!

 

Nem csak a pólómon hagytátok mancsaitok nyomát, a szívemben is, örökre

 

Drága Merci és Berci! Sok-sok boldog évet kívánok nektek az új családotokban! Adjátok át a gazdiknak: köszönöm nekik, hogy ilyen csodálatos kutyákat fogadtak örökbe! Nektek pedig… nem tudok elégszer megköszönni mindent… A Győr+ Mancsok pólómon ott hagytátok a mancsaitok nyomát. És a szívemben is, örökre.

 

Szerző: Bodrogi Sára

Fotó: Czika László Balázs