Fedél nélküli sorsok

Győrben ma már 505 hajléktalant tartanak nyilván, közülük csak 330-nak van férőhelye a likócsi Segítőházban. A többiek az utcán keresik az életben maradás lehetőségét. November elsején megnyílt a krízisszálló, oda várják a tél elől menekülőket.

A likócsi Segítőház 330 hajléktalannak ad fedelet a feje fölé. Télen letesznek a hálótermekbe még harminc-negyven matracot, de ez sem elegendő.

– Egy év alatt 25 ember vált hajléktalanná. Vannak, akik a devizahitel miatt kerültek ebbe a szomorú helyzetbe. Akad, aki az állását vesztette el, vagy betegségben szenved, s ezért nem foglalkoztatják. Nem tudja fizetni a kölcsönt, a rezsit, viszik feje fölül a házat. A hajléktalanok között akad jogász is, de a többségnek nincs szakképzettsége. Egyre több a nő – mondja portálunknak Sütő Csaba, a likócsi hajléktalanokat segítő szolgálat intézményvezetője.

Hangsúlyozza: a város sokat segít, s nem elsősorban rendőrségi, hanem szociális kérdésnek tekinti a hajléktalanok ügyét. Ők pedig azon vannak, hogy ha a lakosságtól érkezik panasz a hajléktalanok miatt, akkor egyszerre intézkedjenek.

– A hajléktalanokat dologtalan embereknek tartják, nem látják, hogy ezek az emberek keményen dolgoznak, már amit tudnak – magyarázza Sütő Csaba. – Kevesen koldulnak közülük, inkább újságot árulnak, üvegeket, sörös dobozokat gyűjtenek – a legtöbbet az egyetem és az autópálya környékén –, teljesen fel van osztva a város, védik a területüket. Akad, aki megszereli a kidobott rádiót, s eladja valakinek.

Kicsit feszengve sétáltunk be a most megnyílt téli krízisszálló udvarára, a szárítókötél roskadozik a vizes ruhák súlya alatt. Az ebédre váró embereket köszönésben nem lehet megelőzni. Nagy a füst, szinte mindenki pöfékel. Türelmesen várnak. Az egész életük merő várakozás. Van, aki tudja, mire, és van, aki nem. Vagy nem is akarja tudni.

Molnár Teodóra szociális gondozó mutatja: az épület három részből áll. A nappali melegedőt reggel héttől délután háromig vehetik igénybe. Fürödhetnek, kimoshatják ruháikat, nézhetik a tévét, foglalkozásokat is szerveznek neki.

A téli krízisszállón délután négytől reggel nyolcig tartózkodhatnak, a népkonyhán pedig déltől egy óráig lehet ebédelni.

– Öt éve teljesen a padlón vagyok, és nem tudom, lesz-e még időm felállni – törli le könnyeit a melegedőben a győri Kovács Józsefné.

Az asszony huszonöt évet dolgozott a győri kekszgyárban, majd öt évet takarított a kórház szülészetén. Épített egy házat Pinnyéden, ott élt egyetlen lánya is az alkoholista élettársával. A 62 esztendős asszony nem bírta a folyamatos csetepatékat. Egy ingatlanszakember tanácsolta neki, hogy keressen külön helyet magának és a lányának. Sok jogi csűrés-csavarás után teljesen kiforgatták a vagyonából.

– Húsz négyzetméteres albérletben élek az idegileg teljesen kikészült, rokkant lányommal és a mostani élettársával – panaszolja. – Onnan is ki akarnak dobni, tartozom a víz árával, egyszerűen nincs miből kifizetnem. A nyugdíjam 62 ezer forint, annak a felét levonják, mert a lányom korábbi élettársának kezességet vállaltam, és ő persze nem fizette vissza a hitelt.

Kovácsné karácsony óta jár ebédelni a népkonyhára. Éjszakára egyelőre nem marad. Abban bízik, hogy jövőre lejár a hitel és akkor valamivel könnyebb lesz az élete.

Bizakodik Horváth Csaba is, aki fiatal ember, előtte még ott van az élet. Azt reméli, hogy eddigi sorsánál már csak jobb jöhet. Elvesztette a szüleit, s velük együtt a házát is. Likócsra került, ahol megismert egy nőt, elvette feleségül, de már tőle is elvált. A volt feleség az új urával ugyancsak a krízisszállón lakik. Horváth Csabát érzelmileg már nem érinti a dolog.

Közhasznú munkásként dolgozik a Kálóczy téren, nem túl sokat keres, de mégis van valami jövedelme.

– Hova megy, ha tavasszal bezárják a krízisotthont? – kérdezem.

– Egy elhagyott házban lakom a haverommal és az ő feleségével – mondja és hozzáteszi. – Persze külön szobában.

Az épületben nincs villany, nincs fűtés, ezért költözött be most a krízisotthonba. Jövőre szeretne elvégezni egy biztonsági őr tanfolyamot, hátha talál vele rendszeres munkát.

A 46 éves Babos Tibor szívesen beszél az életéről. Még tanácsot is adna, hogy más ne kerüljön az övéhez hasonló helyzetbe.

Van négy gyereke, a válásával elvesztette a szociális bérlakását, próbálkozott munkával Budapesten, aztán beköltözött Likócsra, ahol „Sütő úr segítségével” kitanulta a pék-, majd a targoncavezetői szakmát.

– Pékként 12 órát kellene dolgozni, amivel nincs bajom, csak napközben nincs hol pihennem, a krízisszállón nem alhatok – mondja.

Tibor nem csak régi feleségét, gyermekeit és akkori házát vesztette el, hanem élettársát és testvérét is. Élettársa rákban hunyt el, a bátyja cukorbeteg volt. Szinte egyidőben temette el őket. Jelenleg hajléktalan újságokat árul és közhasznú munkát végez.

Állnak sorba az emberek ebédért, mint az iskolások a napköziben. Ők legalább fedél alatt lesznek a télen, de körülbelül százhetvenen a fagyos hidegben vészelik át a telet.

– Túl kell élni. És túl lehet – hajtogatja Sütő Csaba. – Utoljára öt éve halt meg Győrben hajléktalan a fagy miatt. Ahogy lehet, vigyázunk rájuk.

Kovács Veronika

MTI Fotó: Krizsán Csaba