„Elvárták tőlem,hogy önállóan gondolkodjak”

Interjú Páternoszter Piroskával, a győri polgármesteri hivatal humánpolitikai főosztályának vezetőjével.

Gimnazistaként jogásznak készült, mégis a szociális szférában töltötte életét, hogyan talált erre a hivatásra?

A középiskolából a Szombathelyhez közeli Gencsapátiba, a nevelőotthonba jártunk ki tanárainkkal önkéntes munkára. Magam sem tudom igazán, miért, de a második látogatás után tudtam: nekem ez a pályám. Miután végeztem a Pécsi Tanárképző Főiskolán, vissza is tértem Gencsapátiba, ahol nevelőtanárként dolgoztam. Az iskolákat azonban ezután sem hagytam abba, az ELTE-n pedagógiai végzettséget szereztem, és Mészáros István professzortól egy életre megtanultam: a tettek és szavak összhangja tesz hitelessé.

Egy ilyen nevelőotthon kemény kiképzés lehet.

Kétségtelen, hogy akkor sok mindennel találkoztam és csináltam: a tanítás-nevelés mellett öltöztettük, etettük, mosdattuk a gyerekeket, kezeltük a tetvességet, a rühöt. Valószínűleg látszott az elkötelezettségem, mert 23 évesen gyermek- és ifjúságvédelmi szakfelügyelő lettem, s úgy tartom, azóta dolgozom vezetőként a szakmában.

Hogyan került Győrbe?

A város akkor kezdte kiépíteni a hajléktalanellátás rendszerét, és pályázatot írtak ki a szolgálat vezetésére. Sütő Csabával ketten maradtunk az utolsó körre, s akkor az önkormányzat a páros vezetés mellett döntött, én vezetőhelyettesként kezdtem a munkát. Egyikünknek sem volt ilyen jellegű tapasztalata, mindenki azt figyelte, mire jut a két nem szakmabeli idegen. Mi pedig remekül kiegészítettük egymást, és fél év alatt felépítettük annak a rendszernek az alapjait, ami ma is működik. Ez megint a látványos alkotás és a kapcsolatok bővülésének időszaka volt. Az akkor megismert emberek ma is gyakran utánam kiabálnak, ha találkozunk: „Piroska néni, majd bemegyek!”

De ez még nem a polgármesteri hivatal apparátusa…

Ezután még dolgoztam, mint igazgatóhelyettes a családsegítő központban. 1993-ban az egyik továbbképzésről berendelt magához Kolozsvári Ernő, az akkori polgármester, aki a maga stílusában annyit közölt: „Sok jót hallottam magáról, hétfőtől itt fog dolgozni.” Sokat nem vitatkozhattam, nem is akartam. A szociálpolitikai osztályon irodavezető-helyettesként igyekeztem gyorsan megismerni a területet, de megint éreztem, hogy szükség van még további tanulásra, így aztán általános és szociális igazgatásszervezésből is szereztem oklevelet.

A hivatal természetéből adódóan több polgármesterrel is együtt kellett dolgoznia.

Bárki is volt a polgármester, valahogy sohasem kerültem olyan helyzetbe, ami akár szakmai, akár emberi szempontból kínos lett volna. Azt hiszem, azért, mert szakmailag mindig el tudtam magam fogadtatni. És az idők során megértettem azt is, hol a lojalitás határa, vagyis megtanultam – ha kellett – kedvesen, normálisan nemet mondani. Persze ebben partnerek voltak a mindenkori vezetőim, akik kivétel nélkül nemcsak engedték, hogy önállóan gondolkodjak, hanem el is várták tőlem. Amikor Balogh József Dézsi Csabát kérte fel alpolgármesternek, egyik kikötése az volt, hogy továbbra is én vigyem ezt a területet és az operatív munkát teljes egészében rám bízták. Jelenlegi közvetlen főnökömmel, Somogyi Tivadar alpolgármesterrel is együtt dolgoztunk már az egészségügyi és szociális bizottságban, csak folytatni kellett a kialakult jó kapcsolatot.

Igaz, hogy Győrben nem nagy kunszt jó szociálpolitikát csinálni?

Ennek a tevékenységnek mindenhol törvény ad keretet. Az igaz, hogy Győrnek van lehetősége az előírtakon túl többletszolgáltatásokat nyújtani a rászorulóknak, és a város vezetése ezt mindenkor szorgalmazta is. De ebben a városban is van kenyérgond, van kilakoltatás, vannak egyedül élő, beteg emberek – róluk gondoskodnunk kell. És – ami nekem nagy szívfájdalmam – ahogy máshol, itt is alacsony az ágazatban dolgozók fizetése, pedig ezt az értékmentő munkát jobban el kellene ismerni.

Erkölcsi elismerésre azért az ön esetében futotta…

Valóban. Nagyon büszke vagyok arra, hogy 2004-ben Batthyány-Strattmann László Díjat, 2008-ban pedig a köztársasági elnöktől Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet kaphattam. De azt hangsúlyozni szeretném: ezek a kitüntetések nemcsak személy szerint nekem, hanem a hivatalban dolgozó kollégáimnak, a velünk együttműködő intézmények munkatársainak is szólnak, akik jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy ilyen színvonalas ellátórendszert működtethessünk.

A mostani városvezetés is hagyja dolgozni a szakmát?

Hagyja bizony, sőt, mint ismeretes, Borkai Zsolt polgármester a közelmúltban a mi főosztályunkra bízta az oktatás ügyét is, azzal, hogy ugyanolyan lendülettel vigyük tovább, mint a szociális területet. Az állami átszervezések miatt jelentős változásokat kellett koordinálnunk. Például megszerveztük az egyenként is milliárdos költségvetésű, az oktatási intézményeket működtető négy gazdasági központot. De a változások közepette is maradtak az önkormányzatnál az óvodák és – bár az intézmények az államhoz kerültek – maradtak a városban a diákok: olyan nincs, hogy egy győri iskolában, óvodában ne legyen wc-papír, papír zsebkendő, tiszta ágynemű. Továbbra is egységes színvonalú ellátást biztosítunk, amihez az önkormányzat meg is adja a szükséges fedezetet.

Szokatlan volt az új kihívás?

Új volt, kihívás volt, de meg kell mondanom, nagyon megszerettem ezt a területet. Rengeteget dolgoztunk, a döntésekbe bevontuk az intézmények vezetőit, munkatársait, így nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki, aminek alapja a kiszámíthatóság és a következetesség.

Bár a szociálpolitika nem a vidám sztorikról közismert, az ön humora legendás…

Vallom, hogy nem csak az én szakmámban, de az élet minden területén szükség van a humorra. A pozitív hozzáállás vagy csak egy jó bemondás hamarabb megoldhat egy nehéz helyzetet, mint a komor tépelődés. Gyakran emlegetek magamban egy idézetet Paul Verlaine Csak menj tovább című verséből, amely így hangzik: „Csak menj tovább és ne emészd magad!/Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj…”

Hitelesség, következetesség, humor – Páternoszter Piroska, a győri polgármesteri hivatal humánpolitikai főosztályának vezetője szerint „mindössze” ennyi szükséges ahhoz, hogy egy szakmailag és emberileg láthatóan kiegyensúlyozott hölgy fogadja – a hivatali bútorokon is átütő személyességgel berendezett – irodájában a látogatót. Szülei egyetlen gyermekeként a 93 évesen ma is aktívan tevékenykedő nyugdíjas vasúti főtiszt édesapjától kapta nyitottságát, emberszeretetét, már elhunyt, tanító apácáknál nevelkedett édesanyjától pedig fegyelmezettségét és a tanulás iránti vágyát. – Két ellentétes habitusú ember határozta meg személyiségemet – vallja a főosztályvezető asszony –, ahogy szakmai pályafutásomat is végigkísérték a meghatározó személyiségek. Jogászi ambícióit támogató gimnáziumi osztályfőnöke váratlan halálát követően új tanára irányította figyelmét a hátrányos helyzetű emberek támogatására, pécsi és budapesti professzorai ösztönözték képességei továbbfejlesztésére. Bár édesapja szülőhelye Kisbucsa, a pár száz lakosú zalai zsákfalu, ő már Szombathelyen született és ott végezte az iskolai tanulmányait.

Több mint húszéves intenzív győri jelenléte okán aligha gondol rá másként bárki, mint lokálpatrióta helybélire. Győr szociális életének, ellátórendszerének meghatározó alakja. Szabadidejét férje és unokája mellett svéd krimik és egyéb különös történetek társaságában olvasással tölti, a rézkarcok iránti rajongását otthonában több mint száz műalkotás és gyakori múzeumlátogatások jelzik. Az utóbbi időben neve és családja eredetének nyomába szegődött, a szálak Olaszországba vezetnek. Hogy hová érnek, azt talán egyszer kötetbe foglalva is láthatják a családtagok, barátok.

Ozsvárt Tamás

Fotó:O. Jakócs Péter