Angyal a magasban

Megélt zene. Nemzedékek által kisajátíthatatlan. Hat és sodor. Nincs más titka: marha jó.

Győrszentivánon a Quimby. Korai a kezdés, hét óra, előzenekar nincs. Az első idei havazásból dideregve érkező közönség nem hiányolja. A Molnár Vid Bertalan Művelődési Központ nagytermében csak oldalt vannak székek, azokat foglalják el először. Az igazi rajongók állnak. Minél közelebb a színpadhoz.

Mellettem kardiológus, távolabb szemész. Orvosokból nem állunk rosszul. Van képzőművész is, valamint Sziget-szervező. Tanár és egyetemista. És sok ismeretlen. A kezdésre másfélezren verődünk össze.

A Quimby nem rétegzene, hacsak az igényesség szelekcióját nem tekintjük szűkítésnek. Nagyon kicsit alternatív. Vagy inkább – a Mediawave, a Fényírók Nemzetközi Fesztiváljának szóhasználatával – párhuzamos. Mármint párhuzamos kultúra.

Az első sorban álló hölgyek egyike a fővárosból jött, lélekszakadva érkezik, elakadt a dugóban a sztrádán. Nélküle talán el sem kezdenék a koncertet, szinte mindegyiken jelen van.

Aztán kezdődik a zene. Nincs rá- és felvezetés, hangolás, nem kell. Quimby van. Dalok, melyek szólnak valamiről. A „szívek szemétdombján kapirgálókról”, azokról, akik tudják, hogy „szeretet nélkül minden ház üres, minden városka lakatlan”. Akik nyakukba varrt „lefejezett szerelmekkel” szeretik hallani, amikor „G dúrban zúgják a fákon a kabócák, hogy láss csodát”. Akik „zajos magányban foszforeszkálnak”, s akiket „egyszer majd elvisz a szél.”

A rendszeres koncertországlók mondják, az egyik legfelszabadultabb koncertet adta Győrszentivánon a Quimby.

Utána dedikálás, fotózás a rajongókkal, a házi ünnepség, a fogadás pedig vállaltan és családiasan retró, a népművelők által kent szendvicsekkel, a helyi hentes töpörtyűjével, a házi süteményekkel.

Kakuk János igazgató gratulál Kiss Tibinek a nemrég megszületett gyerekéhez. Hiába: a kortalanok is érnek az időben. „Lebeg a szögre akasztva az idő.”