„Amikor dolgozom, nem érzek sem éhseget, sem fáradtságot”
Már 4-5 évesen az olló, a rongy, majd a tű és a cérna voltak a játékszereim- jelzi Szabó Gergely győri divattervező, hogy nem ma kezdte a szakmát. A 30 éves hallássérült fiatalember pár hónappal ezelőtt azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy megnyerte az egyik kereskedelmi csatorna tehetségkutató versenyét.
A marcalvárosi fiú felmenői generációk óta textíliával foglalkoztak, gyermekként a legtöbb ruháját nagyanyja varrta. „Kamaszkoromban azonban már magam készítettem őket, mert nem tetszett, ha a ruhám szembejött velem az utcán.” Ilyen előélet után egyenes út vezetett a Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakközépiskola vizuális tagozatára, majd az Iparművészeti Egyetemre, ahol nyomott anyagtervezőként diplomázott. Az egyetem után kinyílt a világ, munkáiból kiállításokat tartott Győrtől Német- és Franciaországon át Finnországig és New Yorkig. „Igényes hazai és külföldi (Párizs, Manchester) mesterek műhelyei után alkotok.” Jelmezt, díszletet, maszkot, elegáns férfi és női öltözéket tervez, utóbbiakat több szépségkirálynő is viselte, legutóbb idén. A magát grafikus, textil- és ruhatervező dizájnerként bemutató fiatalember 2010 januárjáig Cascade Galéria néven saját üzletet működtetett a győri belvárosban, ahol munkái mellett pályatársai alkotásait is árusította. „Be kellett zárnom a stúdiót, hogy csak a ruhatervezésre összpontosítsak.” A célirányos figyelemnek meg is lett az eredménye, hiszen még abban az évben megnyerte a new yorki MICA RUNWAY Nemzetközi Multikulturális Hallássérült Fesztivál tervezői fődíját, idén pedig a már említett, „Az év Divatkreátora címet”, amelynek köszönhetően a Coin olasz áruházlánc külön részt biztosít Gergely kollekciójának. Jelenleg egy tánctársulat jelmeztervezője, valamint kulturális menedzser másoddiplomájára készül, „így majd képzett szakemberként tudom segíteni hallássérült sorstársaimat.
Mióta bezárta győri belvárosi üzletét, nyerő szériában van, kis túlzással, előbb New Yorkot, aztán Budapestet is meghódította. Meg sem áll, míg Giorgio Armani nem lesz?
A hírnév sokat jelentene, de a szó legszorosabb értelmében nem szeretnék egyik világhírű tervezőhöz sem hasonlítani. Egyébként nem a hírnév vonz, az a célom, hogy a számomra fontos emberek megelégedve, szívesen viseljék a ruháimat.
Mi kell ahhoz, hogy egy marcalvárosi fiúból divattervező legyen?
Először is rengeteg tanulás: a művészeti szakközépiskolában például a rajzkészségemet kellett leginkább fejlesztenem, hiszen ez a legfontosabb felvételi tantárgy az Iparművészeti Egyetemen. Ezen kívül kitartás, szorgalom, szerencse, kapcsolatok, de mindenek előtt rátermettség.
Úgy tűnik, a rátermettségnek nincs híján, de honnan ez az erőteljes ambíció? Alapvetően ilyen természet, vagy a halláskárosultsága táplálja, hogy megmutassa: a tehetség igenis utat tör magának, akkor is, ha gátjai vannak?
Óriási szerencsém, hogy azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Úgy érzem, hogy a sors többszörösen kárpótolt fogyatékosságomért, és megadta számomra a kreativitást és a fantáziát. Mi kell ahhoz, hogy egy sérült fiatal megvalósítsa önmagát, elérje célját? A veleszületett talentum mellé szükség van kitartó szorgalomra, megszállottságra, egy remek családi háttérre, és anyagi biztonságra. De mindehhez elengedhetetlen a kapcsolati tőke, anélkül nem tudsz a felszínen maradni, eltűnsz a süllyesztőben.
Az utóbbi két évet elnézve, alakul a kapcsolati tőke. A MICA RUNWAY versenyen az „Oceanion” (Óceán) elnevezésű kollekcióiddal indultál, és nyertél tervezői fődíjat. Mit szerettek az amerikaiak benned és a kollekcióidban?
A versenynek két fő irányvonala volt: az egyik a futurizmus, a high-tech stílus, a másik az ökodizájn. Az Oceanion kollekcióm a futurista irányt követte. Az elnevezés arra a hatalmas víztömegre utal, amely összeköti az újvilágot – a kiállítás helyszínét – az óvilággal, ahol az én szülőhazám is van.
A kollekcióm a lendületet, a mozgást, a vonzás-taszítás reakcióját sugallja, akárcsak a víz ereje: hol szelídsége, hol háborgása teszi állandóan változóvá. Az öltözékek egyediségében együtt jelenik meg a textiltervezés és a képzőművészet ötvözete.
Népszerűségről nem is álmodtam, hiszen nem ismertem a résztvevőket, nem sokat tudtam a rendezvény stílusáról, elképzeléseiről. A célom csupán annyi volt, hogy a tengerentúl is megmutassam magamat, megismerjék munkáimat. Az Oceanion sikerén túlmenően egyébként bemutattam a hulladékanyagok újrahasznosításának lehetőségét is a divatkreációimban. Készítettem öltözékeket papírból, hulladék műanyagból, használt cipzárakból- ezeket különösen nagyra értékelte az amerikai bíráló bizottság.
Ezzel szemben az egyik magyar kereskedelmi csatornán több héten át futó tehetségkutató show sokkal inkább hajazott a rideg valóságra. Adásról adásra kiejtett valakit az indulók közül a szigorú zsűri, míg végül csak hárman maradtatok a döntőben. Könnyen ment a munka a kamerák kereszttüzében, a felfokozott ritmusban?
Nagyon élveztem a verseny tíz hetét, a közös munkát, az együttgondolkodást a csapattársakkal. Persze a gyakorlati megvalósítás már teljesen egyénileg ment, és rendkívül feszített tempót és koncentrációt igényelt, hiszen csupán 2-3 nap állt rendelkezésünkre egy-egy komplett öltözék megtervezéséhez, és kivitelezéséhez. Ne felejtsük el, hogy én Győrből jártam fel a fővárosba, a gyakori utazások fél napokat vettek el az aktív munkámból, szinte minden alkalommal a vonaton fejeztem be a ruhát, vagy készítettem hozzá ékszert, kiegészítőt.
Nagy élmény volt az is, hogy híres személyiségekkel kellett együttdolgozni, különböző öltözékeket tervezni – figyelembe venni alkatukat, kívánságaikat, néha szeszélyüket. A legkellemesebb Falusi Mariannal volt a közös munka, nagyon szerette az általam tervezett ruhát, amit a Nagy Duett egyik adásában örömmel viselt. Ami a kamerákat illeti, először zavarban voltam, de végül megszoktam őket, ahogy azt is tudomásul vettem – bár sajnáltam-, hogy valaki hétről hétre kiesik a versenyből.
Bár említette, hogy élvezte a társakkal való közös munkát, azért én úgy érzem, hogy ön egy „magányos farkas”, aki igazából akkor tud alkotni, ha elmélyülhet a gondolataiban.
Jó meglátás, egyedül tudok leginkább alkotni. Amikor dolgozom, megszűnik körülöttem a világ: nem veszem észre az idő múlását, nem érzek sem éhséget, sem fáradságot. Ez a különösnek tűnő elmélyülés gyerekkoromtól kísér.
Mennyire hagyja beleszólni a megrendelőit, ha ruhát tervez nekik? Alkuképes?
Természetesen az elképzelésüket mindig figyelembe veszem, de az általam tervezett ruha anyagválasztásánál szeretek jelen lenni. Ez több szempontból is praktikus: a megrendelő tudja, hogy milyen ruhát szeretne, én pedig tanácsot tudok adni hozzá, akár az anyag- akár a fazonválasztásnál. Fontos, hogy a végeredmény mindig megelégedéssel töltse el a megrendelőt. Volt rá eset, hogy egy ruhát háromszor fejtettem fel, mert a hölgy nem volt vele megelégedve. A végén visszatértem az eredeti elképzeléshez. Az esemény után kiderült, hogy semmiben nem érezte még olyan jól magát, mint az „elrontott ruhában.”
Valahol azt nyilatkozta, hogy már kialakult a saját stílusa, ez mit takar? Van valami tipikus szabó gergelyes benne?
Mióta divattervezéssel foglalkozom, a harmincas évek, illetve a japán stílus van rám legnagyobb hatással. Az Art Deco forma- és színvilágával tudok a legjobban azonosulni. A japán stílusból a leginkább a kimonó használatát szeretem alkalmazni felsőruhaként, alkalmi öltözékeimnél. Szeretek visszanyúlni a régi korok ikonográfiájához, ilyen például a fűző használata. Ami szintén jellemző a munkáimra az az anyagmanipuláció, amikor több réteget és többféle alapanyagú kelmét applikálok össze, majd felvágom, kibolyhozom, így hozok létre egy szinte három dimenziójú, új felületet. Ebben a stílusban azt szeretem, hogy nincsenek korlátok, szabad utat engedhetek a kreativitásomnak.
Megváltozhat ez a stílus valamikor, vagy inkább úgy érzi, formálódhat ugyan, de az alapjai biztosak?
Nem gondolkodom az eddig kialakult stílusom megváltoztatásán, de az alkotó embert az idő múlásával érhetik olyan hatások, amelyek a stílusát is erőteljesen befolyásolhatják.
A közeljövőben azonban az előbb említett stílusirányzatoknál maradok, mert úgy érzem, hogy ebben még sok lehetőség van, és kimeríthetetlen a számomra. Egy-egy munkánál figyelembe veszem az épp aktuális trendeket, de szívesen dolgozom kék, ezüst, fekete, valamint a lila színek árnyalataival. Az anyag minőségét az esemény határozza meg, az organzától a bársonyig, a nehézselyemtől a csipkéig széles skálán mozgok. Mivel szakmám szerint nyomott-anyag tervező is vagyok, ezért gyakran alkalmazom az egyszínű anyagokra saját tervezésű minták nyomását.
Önmagára is ennyire igényes vagy csak a megrendelői ruhákra?
Természetesen igen, mindig megválogatom, hogy mit veszek fel. Igyekszem az alkalomhoz illő öltözéket viselni, a saját kreációim néha kissé extravagánsak, de mindig a legkedvesebbek. A színharmóniára mindig figyelek. Egyébként ritkán vásárolok ruhát, akkor is csak kötött holmikat. Ha nagyon megtetszik valami, inkább elkészítem magam. Volt időszak, amikor feketét viseltem, de nyáron akkor is szerettem az élénk színű darabokat.
Álmodozó típus?
Teljes mértékben, de ez szükséges is választott hivatásomhoz. Álmaimban első helyen állnak a munkámmal kapcsolatos elképzelések, később például szeretnék létrehozni magam körül egy csapatot, akik elfogadják az elképzeléseimet, de amellett saját gondolataikkal is segítik a közös munkát. Aztán nagyon szeretek utazni is, világot látni, az élményanyagot magamba gyűjteni, és azt hasznosítani a munkáimban. Az én szakmámban állandó és folyamatos inspirációra van szükségem. Ehhez egy elég komoly művészeti és szakmai könyvtárat tudhatok magaménak. Minden külföldi utamról könyvekkel térek haza, gyakran a csomagjaim túlsúlya miatt büntetést fizetve.
Wurmbrandt András