Feltámadás: az élettelen eleven, a mozdulatlan tettre kész, a rideg hajlik, ami fekszik, fölserken, a reménytelen kedvre kap, ami szétfolyt, összeáll – fordul a rend, amelyhez pedig már olyan otthonosan hozzáfásultunk.
Tapasztalataink szerint mindez fordítva történik: az eleven meghal, a tettre kész mozdulatlanná lesz, a hajlékony rideggé válik, a reményteljesen induló elkedvetlenedik, és amit már összeállni láttunk, egyszerre szétfolyik és kipereg a kezeink közül. A közegnek, amelyben mindez történik, azt a nevet adtuk: idő. Hétköznapi feltámadásainkat is ebben a közegben képzeljük el. Talán sikerül ideig-óráig felvenni a harcot az idő testvére, az enyészet ellen, amíg erőnkből telik, vagy mostanában úgy is szoktuk mondani: amíg elég motiváltak vagyunk. Aztán elég csak egy pillanatra szemünk elől téveszteni a célt – ha volt egyáltalán –, és szorításunk engedni kezd, kedvünk lankadni vágyik.
Hol itt a feltámadás? Itt, e jól ismert közegben, amelynek azt a nevet adtuk: idő? Amelynek nyomában enyészet jár, és amiben az a legfontosabb kérdésünk, hogy mennyire vagyunk motiváltak? – A kereszt egy másik valóságra tárja föl szemünk és szívünk oly sokszor bezárt kapuját: Jézus Krisztus feltámadása van, létezik, fennáll. Nem volt és nem lesz: van.
Nehéz elképzelni, hiszen az idő otthonos, a motiváltságot természetesnek tartjuk, az enyészettől pedig elfordítjuk a fejünk, mielőtt szívünk mélyén titkon békét kötnénk vele. Egy-egy kegyelmi pillanatban pedig, amikor „állni látszék az idő”, talán meg is kérdezzük: ennyi? Ezért küzdöttem, ezért fáradtam? Amiért dolgoztam, hamarabb vált avult holmivá, mint gondoltam. Akivel törődtem, hamarabb elfelejtett, mint ahogy sejtettem, akit szerettem, távolabb van, mint amit valaha el tudtam volna képzelni.
Ha szenvedélyesen keresni kezdünk a múló időben, nem csak bezárt kapukat, hanem nyitott ablakokat is szemünk elé sodor az emlékezet. Nyitott ablakokat, melyeken kitekintve, így beszélünk: milyen csodálatos volt, amikor ezen dolgoztam, szinte el sem mertem hinni, amikor elkészült! És hogy örült a gyerek! Milyen nagyszerűek voltak együtt az önfeledt órák! Mennyire szerettem, mennyire szerettelek. És ha még most sem lankadunk a keresésben: milyen csodálatos ezen dolgozni! Milyen csodálatos tenni érte valamit! És hogy örül! És milyen nagyszerűek az önfeledt órák! – Ezek a feltámadás ablakai.
A gótika korában úgy építették meg a hatalmas székesegyházakat, hogy a hosszú-hosszú főhajó végén egy gazdagon díszített épületet emeltek az épületbe, amelynek nyitott volt a teteje. Ha valaki felnézett, a hálóboltozat bordái közé festett kék eget látta és az aranycsillagokat: Isten egét. Ebben az égre nyitott házban énekelt a kórus, játszottak a zenészek, imádkozott a papság. A katedrálisba lépő pedig a hosszú utat látta maga előtt, a végén a házzal, hallotta a pap imádságát, hallotta a kórus énekét, érezte a tömjén illatát. Így akarta az Egyház megmutatni a templomba lépőnek a reményt: oda tartasz, de most itt vagy – de akár innen nézel föl, akár onnan, a beteljesedés atyai házából, ugyanazt a kék eget látod, ugyanazokat a csillagokat, és az Atya ugyanazon mosolyát, amely szeretettel vár ebbe a teljességbe.
Az idő természetes közegünk, ezt jelenti a belépő ember előtt álló út. A kapu pedig Krisztus, aki nélkül érthetetlen a Titok, aki nélkül nincs feltámadás, aki nélkül hétköznapi feltámadásaink sem léteznek. A kaput a kereszt nyitotta meg mindannyiunknak, azoknak is, akik hisznek benne, és azoknak is, akik nem. Azoknak is, akik észreveszik, és azoknak is, akik nem akarják látni. Amikor zavartan félretoljuk magunktól a kereszten függő Krisztust, akkor a saját szenvedésünk értelmét toljuk el magunktól. Amikor nem vesszük észre a tágra nyílt kaput, vagy akár csak a mindennapok nyitva felejtett ablakait, a remény hal meg a szívünkben. Krisztus keresztje óta nincsen végzet, az idő nem csupán folyamat, hanem kegyelmi pillanatok összessége. Kegyelmi pillanatoké, ahol az élettelen eleven, a mozdulatlan tettre kész, a rideg hajlik, ami fekszik, fölserken, a reménytelen kedvre kap, ami szétfolyt, összeáll – ahol fordul a rend…
Kelemen Áron OSB
Fotó: Marcali Gábor