Akit megáldott az Isten

A karácsonyi csoda egyik titka, hogy ilyenkor önkéntelenül is igyekszünk jobbak lenni, jót tenni azokkal, akik elesettek, betegek, nélkülöznek. Sokan kutatják a hosszú élet titkát, de eszükbe sem jut, hogy ezen a vonalon induljanak el. Gallai Rezső, Győr és az ország legidősebb embere ezekben a napokban a 107. karácsonyát tölti egy szeretetteljes közösségben, a Lepke utcai Idősek Átmeneti Gondozóházában. Szívében ott a titok kulcsa: jó ember volt, megáldotta az Isten.

Rezső bácsi, emlékszik még, hogy telt a karácsonya tízévesen?

Lelencgyerek voltam, szüleimet nem ismertem. Pápán nevelkedtem Fekete Istvánéknál, akiknek már volt két fiúk, de harmadiknak odavettek engem. Így hárman „testvérek” betlehemezni jártunk karácsonykor, és amit kaptunk, elosztottuk egymás között. De 1916-ban, amikor 12 éves voltam, nevelőapámat elvitték katonának. S mivel az állam 12 évesnél idősebb gyerekek után nem fizetett a nevelőszülőknek, a nevelőanyám pedig így nem tudott gondoskodni rólam, elkerültem a veszprémi gyermekmenhelybe. Tíz nap után bejött az egyik nővér, és megkérdezte: gyerekek, ki akar lovász lenni? Pápán az Esterházy-kastély közelében laktunk, akkor még éltek ott grófkisasszonyok, akiknek gyönyörű lovaik voltak, ez indított arra, hogy jelentkezek. Alagra vittek a versenyistállókba. Nagyon nehéz sorom volt.

És húszévesen hol érte a karácsony?

1924-ben mint zsoké versenyeztem egy bécsi lóversenyen. Biztos voltam benne, hogy én nyerem a futamot, azonban a vége előtt 100 méterrel már láttam, hogy nem érhetek elsőként célba, csak másodikként. Lovammal hátulról belevágattam az előttünk futó hátas hátsó lábaiba, amelyik így felbukott, én pedig győztem. Persze észrevették ezt, és kitiltottak a nemzetközi lovaregyletből. Tíz napig tekeregtem Bécsben, amíg a pénzem tartott, majd Pápáig gyalogoltam korábbi nevelőszüleimhez, akiket nyolc éve nem láttam. Pápán suszterinas lettem, mert végül olyan helyre kellett mennem, ahol kapok kosztot.

Harmincévesen merre járt karácsony táján?

Harmincévesen kaptam az első igazi munkahelyemet Győrben a Magyar Királyi Folyammérnöki Hivatalnál. Addig jövő-menő ember voltam, nem is tudtam, hogy létezik bejelentett munkahely. Altisztként kerültem a mai vízügy jogelődjéhez. Előtte Szekeres doktor bérházában voltam házmester. Ott lakott Petényi Oszkár, a folyammérnöki hivatal főmérnöke. Nekem közben cikkeim is jelentek meg különböző lapokban, a Petényi főmérnök felfigyelt rám, és azt mondta, minek magának ilyen bizonytalan állás, magának állami állás kell. Annak idején ugyanis csak így járt nyugdíj. Minden vágyam az volt, hogy állami állásba kerüljek, így amikor altisztfelvétel volt a folyami hivatalnál, jelentkeztem és felvettek.

Tíz év múlva is a mai vízügy jogelődjénél dolgozott?

A folyammérnöki hivatal vezetője 1941-ben behívott az irodájába, és azt mondta, Gallaikám, szomorú hírt kell közölnöm magával, ne számítson a véglegesítésre, mert kaptunk a minisztériumtól egy levelet, hogy csak olyan embernek adhatunk kinevezést, akinek megvan a frontszolgálata. Én részt vettem Felvidék és Erdély visszacsatolásánál, sokat katonáskodtam, így ismertem a vadászlaktanyában azt a tiszthelyettest, aki a katonákat behívja és elküldi a frontra. Elmentem hozzá, hívjon be engem is, küldjön ki a frontra, ha Isten velem lesz, talán megkapom a kinevezést. Ki is kerültem Oroszországba, Brianszk környékére. Rengeteg halottat, sebesültet láttam ott, már otthagytam volna az egész háborút, de azért hadbíróság elé állítottak volna. Amikor ez a gondolat foglalkoztatott, leszálltam a vonatról – amivel épp a postát vittem –, hogy könnyítsek magamon. Ám ekkor a partizánok felrobbantották a vagonokat. Kórházba vittek, ahol egy győri sebész volt az orvos, dr. Pontyos. Kérdeztem is őt, hogy doktor úr, már Győrben vagyok? És látja, ezek után még itt vagyok – nem Isten csodája ez?

Az ötvenes-hatvanas éveire hogy emlékszik?

1960-ban 32 év után elváltam az első feleségemtől. Újranősültem, a második feleségemmel szintén 32 évig éltem együtt, ő 1994-ben halt meg. Vele sokat utaztunk, Moszkvában, Szocsiban, Jerevánban és Tbilisziben is jártunk. 18 országról voltak útikönyveim. A vízügytől mint anyagbeszerző mentem nyugdíjba, de utána még 24 évig bejártam a hivatalba dolgozni mint fénymásoló. Elmentem a lottózóba is dolgozni, szortíroztuk a szelvényeket. Gyakorlatilag 90 éves koromig dolgoztam.

Mi a titka?

Hadd mondjak el egy történetet. Egyik reggel, amikor a hivatalba mentem, a Baross út és az Arany János utca sarkán láttam egy édesanyát. Ráhajolt a kislányára, súgott neki valamit, és amikor felemelte a fejét, hullottak a könnyei. Engem ez a jelenet annyira meghatott, hogy odamentem, megkérdeztem, mi baj van? Azt mondta, hogy három napja nincs egy darab kenyerük se. Az Arany János utcában volt a Pikó Lajos pékmester üzlete, azt az embert én ismertem. Mondtam annak a szegény asszonynak, tessék várni, én ismerem a péket, bemegyek hozzá. Erre azt mondta, ő is volt már bent, de nem kapott kenyeret. Bementem, és kértem egy darabot, kaptam fél kilót, kivittem az asszonynak, odanyújtottam neki. „Isten áldja meg uram” – mondta erre nekem az asszony. Én így éltem az életem. Tessék elképzelni, mennyi Istenáldást kaptam az emberektől.

Mit üzenne a győrieknek?

Becsüljék meg a Jóistent, imádkozzanak hozzá, mert – most már ön is látja – Istennek lennie kell. Amíg nyolc évig lovászgyerek voltam, nem tudtam imádkozni. Nekünk egy volt a húsvét a karácsony, mindennap csak lovagoltunk. Még a Miatyánkot is elfelejtettem. Ma sem tudok többet, csak a Miatyánkot meg az Üdvözlégyet, de a lelkem mélyén mindennap hálát adok a Jóistennek.

Wurmbrandt András