A tetoválások aranykorát éljük, szinte mindenki varrat magára. Ugyanakkor változik a kultúrája, s egyre többen keresik benne a megerősítést és a megnyugvást. Sipák Barbara győri festő- és tetoválóművész ez utóbbi utat járja.
Belvárosi, mégis kissé eldugott szalon, az ajtóban egy szolid lány: Barbi, a tetováló. Se egy durva fültágító vagy orrkarika… Előítéletből már megint csillagos ötös jutott… A kezdeti szégyenérzet elmúlik, ahogy becsukjuk magunk mögött az ajtót, s ketten maradunk. A mindennapok gondjai hiába próbálják szinte feltépni a kilincset, a nyugalom uralkodik a kis helyiségben. Nyilván ezt érzik azok is, akik tetováltatni érkeznek, hiszen naptárja jó előre foglalt. Mosolya pedig állandó.
– Festőművésznek készültem, de 16 évesen rájöttem, ez túl kockázatos vállalkozás lenne, s inkább kitaláltam, hogy tetováló leszek – kezdte a legelején a törékeny lány. – Édesanyám az első pillanattól támogatott, az első tetkóim is rajta vannak. Úgy kezdtem, mint szinte bárki: egy adyvárosi nappaliban három sörért szinte bármit felvarrtam, amit kértek. Disznóbőrön soha nem gyakoroltam, viszont a banán az nagyon klassz erre a célra.
Mivel lelkiismeretes és maximalista, az első tetoválásoknál remegett a keze. A feladatot azonban meg kellett oldani, így inkább lassabban haladt, de a minőségből soha nem engedett. Imád színekkel dolgozni, legyen szó festményről vagy tetoválásról. Törékeny ujjai alatt megelevenedik a vászon és a bőr is, fantáziájának pedig csak a vendég szab határt.
– Nem vállalok el mindent. Fejre egyáltalán nem tetoválok. Olyankor is próbálom lebeszélni azt, aki megkeres, ha tudom, a munkaköréből vagy az életkora miatt lehetnek problémái a későbbiekben. Akkor is nemet mondok, amikor valakin érzem, hogy nem mutatna jól, vagy nem teljesen eltökélt. A saját barátomat is visszautasítottam, s később megköszönte. Felelős szakma a miénk, s kell hozzá erő is, hogy tudjunk nemet mondani. Úgy, hogy nem az lesz a vége, hogy elrohan máshova, ahol simán megcsinálják neki. Szánok rá időt, hogy közösen átbeszéljük, s kitaláljunk valamit, ami jó lesz a vendégemnek.
Elmesélt egy történetet: egy nagypapa a halva született unokájáról szeretett volna portrét varratni magára. Barbi leült vele, beszélgettek, és segített neki letenni a terhet: – Megértette, hogy olyan fájdalmat karcoltatott volna a bőrébe, ami örökké elkísérte volna. Inkább rajzoltam neki ajándékba egy képet, s ezzel segítettem emlékezni. Hitetlen történeteket hallhatok munka közben: sokat nevetek, és sokszor együtt könnyezem a vendégeimmel.
Vallja: mindent lélekkel érdemes csinálni, a tetoválás sem kivétel. A színekkel tudja leginkább kifejezni a saját lelkületét, s ha ez találkozik a felkéréssel, akkor születik meg a harmónia.
– Gondold csak végig: ha szívvel főzöl, mindenkinek jobban ízlik az ebéd! Mert benne van az a kis plusz, ami a szíved. Én is így dolgozom. A portrékat és a realisztikus ábrákat szeretem a legjobban.
A tetoválóstúdiókról nem ilyen kép él az emberekben, s ezt ő is jól tudja. Barbinál sehol egy koponya, sehol egy motor, a falak nem feketék. Olyan helyet álmodott meg, ahol a művészet van az első helyen, s nem a régi vad sztereotípia valósul meg.
– A tetoválás mára már művészet lett, s én ennek a hangulatát szeretném sugározni. Továbbá nyugalmat és biztonságot is szeretnék adni, ugyanis a tetoválás a negyedik óra után már nagyon fájdalmas. Egy ilyen környezetben a vendég előbb megnyugszik, előbb tudunk mély beszélgetésekig eljutni. Mindig szóval tartom azt, akit varrok. Egyrészt mert tényleg szívvel tetoválok, s valóban érdekel, másrészt ez pszichológia is: amíg a művészre figyelnek, nem foglalkoznak mással, s jobban telik az idő is.
Igaza is van, főleg mert egyre ritkábban kérdezik meg tőlünk: hogy vagyunk? A mostani felfokozott világban viszont igenis igény van a meghallgatásra. Akkor is, ha minden erővel próbálják ezt titkolni. Sipák Barbara még csak 23 éves, ám munkája révén már szinte többet hallott, mint bármelyikünk valaha is fog. Keze nyoma sokunknál örökké ott marad. Örökké, mert bár a testtel együtt a bőr is múlandó, a művészet és a lélek állandó…
Havassy Anna Katalin
Fotó: Marcali Gábor