Hirdetés
Győr+
2016.04.06. 16:33

A nagy kombinátor

Ungvári István több mint húsz éve a Győri Nemzeti Színház tagja, az idei évad bemutatóiban a nagy kombinátort, a cselszövőt és az intrikust alakítja. A legutóbbi, a Tizenkét szék című előadásban az egyik főszereplőt, Osztap Bendert játssza, ennek kapcsán beszélgettünk a színház vezető prózai színművészével.

Hirdetés

A tavalyi évadban, Gogol Revizorja Bagó Bertalan rendezésében óriási sikernek örvendett. A sikerszéria folytatódhat, hiszen a társulat újra együtt dolgozhatott a rendezővel és Gáspár Sándor színésszel. A Tizenkét szék című előadás egyik főszerepét most Ön alakítja. A bemutató óta, milyen visszajelzéseket kapott?

– A premieren óriási taps volt, amely nagyon jó visszajelzést jelent. Úgy gondolom, a nézők szeretik. Vannak szakértők – akikre nem kell odafigyelni –, akik kisebb-nagyobb hibákat véltek felfedezni. Tökéletes előadás nincs, de mindig a tökéletesre kell törekedni. Ha a negatív hangok csak a megszólalók 1-2 százalékát jelentik, akkor sikerre ítéltettünk.

Hirdetés

 

 

Az Ippolit Matvejevicset alakító Gáspár Sándor egyik nyilatkozatában két bohóchoz hasonlította Önöket. Azt gondolom, ez egy nagyon találó hasonlat.

– Igen, ez a meglátás vonatkozik a szerepekre, a kettőnk viszonyára. Gáspár Sándor egy fantasztikus színész. A próbák kezdetén az ő iránymutatása lényegesebb volt, mint az enyém, aztán amikor úgy éreztem, hogy elfogad, akkor egyenrangú partnerekké váltunk.

Hogyan készült a főszerepre? Osztap Bendert hazavitte a próbafolyamatokról?

– Igen. Ez nem azt jelenti, hogy kombinátorkodtam volna otthon a feleségemmel, de éjjel- nappal folyamatosan a darabon agyaltam. Például a főpróba héten egyszer csak eszembe jutott, hogyan lehetne a legkönnyebben „leszedni” Gáspár Sándor haját. A színházba beérve azonnal elmondtam az ötletemet, amit elfogadtak és be is vált. De szeretem a jelmezemet is minél hamarabb megkapni, hogy „belakjam”. Hogy legyen ideje a testemnek is átvenni a ruha „mozgásformáját”. Hiszen minden ruhadarabot másféleképpen viselünk.

A revizor sikere után Ön szerint milyen utat fog bejárni Győrött a Tizenkét szék?

– Ilf és Petrov egy másfajta világot láttat. Az előadást a velem egyidősek és a nálam idősebbek szeretni fogják, mert visszaköszön az ifjúságuk. A nálam fiatalabbak pedig azért fogják szeretni, mert ez egy vérbő komédia. És ahogy azt már többször Bagó Bertalan rendező és én is elmondtuk, a jelenkorunkkal való bármiféle hasonlóság pusztán csak véletlen műve! A játékmód, az előadásmód a fiatalok számára is tartogat csemegét, kellemes perceket.

 

 

Már csak azért is, mert Tucsni András dramaturg, az abszurd történetet megtoldotta egy „színház a színházban” játékkal.

– Bagó Bertalan rendező talán azért választotta ezt az előadásmódot, mert ez segít megérteni a művet annak a korosztálynak is, akik nem éltek a szocializmusban, akiknek nincs rálátásuk a korszakra. Ilf (Posonyi Takács László) és Petrov (Bródy Norbert) megpróbálják elmagyarázni, miről van szó, így végig narrálják az előadást. Szerintem ez nagyon jó ötlet.

Beszéljünk az évad korábbi szerepeiről, mit hozott Önnek például a közelmúltan bemutatott Háry Jánosban alakított Ebelasztin lovag?

– Nagyon szeretem, mert sok mindent bele lehet pakolni ebbe a szerepbe. Bevallom őszintén, alig ismertem Kodály Háry Jánosát, így először a zene nyűgözött le. Nem szerepeltem még daljátékban, operában, igaz, most sem énekelek egy hangot sem, de mégis egy furcsa, új világ nyílt meg számomra.

 

 

– Mondhatjuk, hogy az intrikus báró szerepével kilépett a komfortzónájából?

– Mindenképp, én ezt egyfajta bolondozásnak fogom fel, hiszen valljuk meg, hogy Kodály zenei kompozíción túl, amelybe beemelte a magyar népdalkincset, a Háry története egy aranyos, édes kis mese. Hogy a szerep megformálásakor mi a sok és a kevés? Én két dolgot tanultam meg az évek során. Az egyik az, hogy a színész olyan, mint a festőnek a palettája, minél több szín van rajta, annál több árnyalatot, színt tud kikeverni. A másik, hogy a sokból lehet visszavenni. Bátran kell tehát soknak lenni, a kényes egyensúly megteremtése érdekében, mert akkor meg lehet találni azt, ami éppen elég, kielégíti a közönséget és a színészt is, mert az is nagyon fontos, hogy mi is élvezetet találjunk abban, amit csinálunk.

– Az énekes műfajt említve, musicalekben korábban láthatták a nézők. Hová tűntek most ezek a szerepek?

– Nem tudom. Néha jó lenne énekelni, de ma már olyan magas szintű elvárások vannak, aminek egy olyan öreg róka, mint én, már nem biztos, hogy meg tud felelni. Persze vannak olyan operettek, zenés játékok, amelyekben szívesen lennék benne. Például a Fekete Péter című darabban öt évvel ezelőtt énekeltem egy dalt, ahhoz nagy hangi adottságokra nem volt szükség.

 

 

– Térjünk vissza az orosz klasszikushoz, Tolsztoj Anna Kareninájához! Csiszár Imre rendezésében Sztyívát, Anna bátyját alakította. Ha folytatjuk a nagy kombinátor vonalat, Sztyíva hűtlenkedésével, igazodásaival próbál evickélni a lehetőségek tengerén a 19. században.

– Sztyíva nem egy jellembajnok, szerintem egy szerencsétlen hülye, óriási érző szívvel, hiszen még a megcsalt feleségét is imádja, szereti a barátait és a hozzá közel állókat. Egy baj van vele, hogy nem a megfelelő módon, helyen és időben cselekszik. Ha a boldogulásukat nézzük, Sztyíva Osztap Bender ellentéte. Aztán van egy harmadik figura, ő a Vízkereszt Böföghy Tóbiása, aki bár jó helyen van és időben érkezik, csak mindig mindent elront. Ez a vonulat szövi át az idei évad emlegetett három figuráját.

 

 

– Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiája a Győri Nemzeti Színház egyik legsikeresebb előadása. A darab a kétszázadik előadáshoz közeledik. Mitől lehet ez a mű ennyire sikeres?

– Rólunk, hétköznapi emberekről szól. Ha bemegy az ember a kocsmába, ott ugyanilyen remek figurákkal találkozhat. Egyedi módon, de közérthetően szólítja meg a nézőt. A darab rendezője, Forgács Péter igazgató mondta egyszer, az a jó előadás, ha először halálra röhögjük magunkat, majd ez az érzelem sírásba fordul át. Ilyen volt többek között Egressynek a Kék, kék, kék, a Június és a 4×100 című darabja is.

– A Portugál változó szereposztása hogyan hat a darabra, és a benne játszókra?

– Voltak, akik az idők során más színházhoz szerződtek, mint például Balsai Móni, Kelemen Zoltán, Szabó Sipos Barnabás, természetesen ők is hiányoznak, de amikor Pingiczer Csaba hirtelen, nagyon fiatalon elhunyt, az rettenetes érzés volt. A mai napig hiányzik, hiányoznak azok kis szertartásaink, amiket előadás előtt együtt végeztünk. Ma már ünnepnapnak számít, ha a Portugált játsszuk. A kétszázadik előadás júniusban, a Széchenyi téren lesz.

 

(fotó: Győri Nemzeti Színház)

 

– A színház repertoárjában, ha kortárs darab kerül színre, Ön visszatérő szereplő. Színészként mi az a plusz, amit megtalál a kortárs drámákban?

– Egy klasszikussal sok mindent el lehet mondani, de ha azt mai köntösbe öltöztetjük, ott számomra mindig törik valami. Ennek ugyan ellent mond a Windsori víg nők és a Vízkereszt, vagy bánom is én című darabok Valló Péter rendezésében. Egy kortárs mű úgy szól rólunk, mintha az utcán beszélgetnénk. Ezt én nagyon szeretem. A hétköznapok költészete teheti fontossá a kortárs darabot. Ne a napi sorozatokból jussanak az emberek művészethez, hanem a hétköznapok költészetéből, ami a színházban található vagy a mozifilmekben. Én nem tudok kibékülni az utcáról behívott, színésznek kinevezett emberek piedesztálra emelésével. Ez ellen dolgoznak jeles íróink műveikben: Egressy Zoltán, Háy János, Tasnádi István vagy éppen Schwajda György.

 

 

– Összegezzünk: az elmúlt húsz évben melyek voltak a kedvenc szerepei?

– Amit nagyon szerettem az A Noszty fiú esete Tóth Marival, A tizedes meg a többiek, a Rokonok, a Macska a forró bádogtetőn, a Tóték, és most a Tizenkét szék is bekerül ebbe a sorba. Imádtam A nyomorultakban Thenardier, az Ármány és szerelemben Wurm szerepét. Szerepálmom nincs, mert véletlenül megkapom, aztán mi lesz velem? Az pedig, hogy mit hoz a jövő, az már a direkción múlik.

Azt gondolom, hogy van Önben valami kettősség. Egyfelől az archaikus, régi világ, ami köszönhető a vasutas, katonai múltnak, és itt van a versek szeretete, másfelől pedig a modernség, ami tetten érhető például a kortárs művekben. Ez a két világ ötvöződik, és ez köszön vissza a szerepeiben. Jól látom?

– Igen, ez így van, az Ikrek jegyében születtem. Én ebben semmi kivetni valót nem találok, nem vagyok hajlamos a skizofréniára… A színészet a hivatásom, ez az életem.

 

Szerző: Farkas Mónika, Földvári Gabriella

Fotó: Marcali Gábor

 

A beszélgetés megtekinthető a Kulisszák mögött című műsorunkban.

likeold
a fb oldalunkat