Negyven éve történt az a baleset, ami örökre megváltoztatta Markó László életét. 1978. november 21-én, az akkor tizenkilenc éves fiatalember szemébe forró vegyi anyag fröccsent, és átírta a történetét. Bár máig nehéz elfogadnia a sorsát, mosolyogni nem felejtett el.
Markó László Mosonmagyaróváron született, de gyerekkorának egy részét a szomszédos Halászi településen töltötte. Az általános iskola felső tagozatát kezdte meg, amikor Mosonmagyaróvárra költöztek, ő pedig az egykori Kapu Lajos Általános Iskolában folytatta tanulmányait. „Szép gyerekkorom volt. Rengeteget bicikliztem a Szigetközben, igazi vízi pocokként úsztam a közelünkben lévő Báger tóban, és ha az időjárás engedte, fociztam” – meséli Markó László, akire egy labdarúgóedző figyelt fel az utcán. Kezdetben a Motim TE serdülő csapatában rúgta a bőrt, majd később az ifjúsági és a felnőtt csapatnak is tagja volt.
A munkahelyén történt baleset azonnal elszakította szeretett sportjától, és a pálya zöld gyepéről a fehér kórházi ágyra kényszerítette. Kezdetben a győri kórházban kezelték, majd átkerült a Debreceni Egyetem Szemklinikájára. „Összesen tizenhat műtétet végeztek rajtam az elmúlt évtizedekben, többek között Moszkvában is, ami több mint tíz évre visszaadta a látásom húsz százalékát” – mondja Markó László. A húszszázalékos látás nagyon sokat jelentett számára a közlekedésben, és bár olvasni nem tudott, sokkal kevésbé függött másoktól.
Az 1981-ben és 1983-ban Moszkvában végzett beavatkozások után, 1995-ben megint szaruhártya-átültetés következett Debrecenben, amely újabb esztendőkre tartotta meg részlegesen a látását. A baleset után negyed évszázaddal azonban sorsfordító esemény következett be az életében. 2003-ban, retinaleválás miatt végleg elveszítette a látását. „A feleségem fantasztikus nő. Miatta költöztem Győrbe még 1984-ben. Amikor közölték velem, hogy már nem tudnak segíteni, ő volt az, aki felrázott engem, és kihúzott a szakadék mélyéről. Ő a kapaszkodóm és a támaszom” – meséli Markó László, aki bevallása szerint közel fél évig ki sem mozdult a lakásból, miután közölték vele a rossz hírt.
A felesége mellett szakember is segítette a visszailleszkedését, és sokat számít, hogy a Vakok és Gyengénlátók Győr-Moson-Sopron Megyei Egyesületénél találkozhat sorstársaival. A szervezet hetente tart klubnapokat Győrben, de a tagok rendszeresen utaznak Mosonmagyaróvárra, Csornára és Sopronba is.
Markó László a mindennapokban is igyekszik hasznossá tenni magát. „Otthon a televízió segítségével igyekszem minél több információt magamba szívni. Továbbra is érdekel a sport, de nagy rajongója vagyok a földrajznak és a történelemnek is. Egyébként szinte naponta megyek valahova. Rendszeresen járok a postára, nyomtatványboltba vagy éppen bevásárolni.”
Az egyedül való közlekedést is meg kellett tanulnia, ebben pedig gyógypedagógus is a segítségére volt. El kellett sajátítania a fehér bot használatát, hogy az eszköz valóban segítse a tájékozódását. „A bot számomra elengedhetetlen, mint ahogy az is, hogy ismerjem a környéket, ahol közlekedek. A legfontosabb, hogy legyen támpontom az adott útvonalon, amihez tudok viszonyítani. Ráadásul a hallásom és a tapintásom is kifinomultabb lett, ami szintén segít az akadályok kikerülésében” – magyarázza Markó László, akivel gyakorta találkozhatnak a Bartók Béla úton, Adyvárosban és a 19-es buszon is.
Én egy buszmegállóban találkoztam vele először. Azóta mindig megállunk beszélgetni, és nagyokat nevetünk a vicceken, amiket mindig örömmel oszt meg velem. Bár saját bevallása szerint érzékenyebb lett a helyzetéből fakadóan, továbbra is azon igyekszik, hogy megtalálja az apró örömöket a mindennapokban.
És hogy tudnak-e segíteni neki a közlekedésben vagy a boltban? A válasz természetesen igen. „Ha valaki felajánlja a segítségét, és olyan a helyzet, akkor természetesen elfogadom. Ilyen esetben nekem kell megfognom a kísérőm könyökét, így tanítják nekünk. Ha az illetőnek nincs gyakorlata benne, akkor se ijedjen meg, mert én segítek neki, hogy aztán ő segíthessen. A lényeg a jó szándék.”
Szerző: Kaszás Kornél
Fotó: Marcali Gábor