A rock and roll és Fenyő Miklós örök. Ezt hittük sokan a mai napig, amikor megérkezett a hír: a magyar rock and roll állócsillaga, az igazi nagy jampi, egy valódi élő legenda, Fenyő Miklós elhunyt. Emlékezni rá nehéz, mert elhinni is az, hogy örökzöld álomra hajtotta a fejét…
A Fenyő című, 1994-es nagylemezen jelent meg az „Örökzöld álom” című dal, amelyet máig őriz a walkmanben rongyosra hallgatott kazettám. Ez a dal már akkor mélyen megérintett, gyermeki aggódással is megértettem, miről szólnak a következő sorok: „Ki játszik majd az ócska zongorán – ha én majd átadom; ki játssza majd a régi dalt neked, ha én már nem tudom…” Szomorúan szépnek és ijesztőnek éreztem a dalt: az nem lehet, hogy Fenyő Miklós egyszer elmegy, és „Csak egy kis emlék” marad nekem…
Mert „Megértem én, hogy nincs tovább, csak épp nem hiszem…” Pedig el kell(ene) fogadni a megváltoztathatatlant: Fenyő Miklós, a magyar rock and roll megtestesítője életének 79. évében elment. Örökre lecsukta a legendás zongoráját, levette imádott napszemüvegét, rátette a szék háttámlájára a kockás zakóját, meglazította a nyakkendőjét, utoljára ránk mosolygott azzal a legendás, csibészes mosolyával, és élete leghosszabb útjára indult. Oda, ahova az ember nem vált retúrjegyet, és ahonnan semmilyen álló vastaps nem hívja vissza. Aki ismeri Miklós munkásságát, valahogy így látja maga előtt most…
Aki ismeri Miklós munkásságát, annak most dalszövegek sokasága kering a fejében, visszhangzik mindenhonnan a sok-sok gondolat, amelyet Fenyő megosztott velünk a legendás pályája során. Minden egyes verse mesél, történetet mond el, amely segít jobban megérteni a rock and roll világát és azt, hogy miért is kötött vele örök szövetséget a kis Miki kint, Amerikában.
Nehezen jönnek a szavak, mert igenis vannak olyan emberek, akikről azt hisszük, halhatatlanok. Emberi esendőség ez, mert a jót nem szeretjük elveszteni, a jóról nem szeretünk lemondani. Amit Fenyő Miklós adott – főleg a koncerteken –, az pedig nagyon jó volt: igazi feltöltődés, életöröm és életigenlés. Ösztönösen tudta, mire van szüksége az embereknek, s akkor is kitartott a rock and roll mellett, ha néha tett kirándulást – Jól nézünk MIKI, Modern Hungaria formáció –, mert kellett a felszínen maradáshoz. A rajongók, a közönség, a lemezeladások és a teltházas koncertek mindig azt igazolták, hogy neki van igaza. A Hungáriánál is bejött, amit megálmodott: az egyik legsikeresebb magyar zenekart hozta létre szintén zseniális zenésztársaival. Belülről fakadó érzéssel nyúlt a tehetségek felé is, így adta a magyar könnyűzenének a Step együttest, Szandit, a Parkot és a Cherryt.
Szerencsére egész pályáját egy jótékony közléskényszer irányította, s folyamatosan adni vágyott a közönségnek. Így nemcsak dalokban, lemezeken és koncerteken mutatta meg tehetségét, tudását, egyéniségét, hanem a színház világát is meghódította. Mert Fenyő Miklós maga volt a két lábon járó kreativitás, a folyton alkotni vágyás és az örökös pezsgés.
Nehéz róla múlt időben írni, mert annyi az emlék, annyi a dal és annyi a történet, ami eszembe jut most. Mióta tudom, ki az a Fenyő Miklós, azóta követtem rajongással a pályáját, jártam koncertekre, és ismertem meg a jampik közegét, vagy éppen más zenészeket a stílusban. Mert Miklós nemcsak magát adta a magyar könnyűzenének, hanem számos fiatalt indított el nemcsak a siker, hanem a rock and roll útján. A Hungária és az ő hatására több zenekar is alakult, próbálták másolni a „nagyokat”. Fenyő ezt nem vette soha zokon, hiszen a rock and rollt és a rockabillyt küldetésnek érezte: megismertetni itthon, amivel őt megajándékozta Amerika…
Annyi mindent lehetne még, nincs annyi hely, s talán felesleges is mindent kiírni most, az első sokk után. Mert az, hogy Fenyő Miklós elhunyt, nagyon fáj azoknak, akik a dalain nőttek fel, tapasztaltak meg sok mindent s akiknek az életük része volt. Ahogy nekem is. Mert Fenyő Miklós Magyarországon több volt, mint egy előadó: legenda, fogalom, állócsillag, kortalan zseni, olyan, amilyet nagyon ritkán kapunk.
Annyi terv és álom volt még. Az önéletrajzi könyvek, amelyek minden Fenyő-rajongónak igazi ajándékok voltak: letehetetlen olvasmányok, időutazás, lélekfeltárás, mélyvíz a javából. Fiókban lévő dalok, színházi előadások, koncertötletek. Csodás gyermekek és unokák, mert azt sem szabad elfelejteni, hogy Miklós magánember is volt: imádta a családját, büszke volt unokáira.
Betegségének híre váratlanul jött, mindenkit letaglózott. Sokan imádkoztak, szurkoltak neki, s mindenki hitte, hogy Fenyő Miklós tényleg olyan, mint a rock and roll: halhatatlan. Az élet azonban véges, nincs mit tenni. Fáj, nagyon. Ám itt maradnak a dalok, a felvételek, a fotók, és nem „Csak egy kis emlék”, hanem nagyon-nagyon sok!