Van zene, amit hallgatunk – és van zene, amihez idővel kötődni kezdünk. Február 7-én Győrben ad koncertet a Djabe, Steve Hackettel közösen. Ennek kapcsán dr. Mészáros Zsolt egy szakértő rajongó mesélt a Győr+ Médiának többek között arról is, hogy lett számára a Djabe ekkora szerelem és miért hisz ma is az analóg hangzás erejében.
A Djabe ismét a városba érkezik, és ez önmagában is ünnep azoknak, akik nem háttérzeneként, hanem figyelmet, jelenlétet és koncentrációt igénylő művészetként tekintenek a zenére. Dr. Mészáros Zsolt győri nyugdíjas jogász számára ez az este jóval több egy újabb koncertnél: találkozás egy olyan zenei világgal, amelyhez személyes emlékek, városi kötődések és családi történetek is kapcsolódnak.
Ugyanis a Djabe iránti rajongás győri gyökerekből indult, erről pedig már Zsolt mesélt: „A basszusgitáros Barabás Tamást korábban a Tea együttesből ismertem, és nagyon szerettük mi, győriek. Amikor átkerült a Djabéba, azonnal elkezdtem figyelni: ki ez a zenekar, mi ez a hangzás?” – idézte fel, majd így folytatta: „Az első számoknál már felkaptam a fejem: messze nem átlagos, hanem unikális hangzás volt. A zenei színvonal pedig egyértelműen professzionális, fiatalkoruk ellenére is.”
Dr. Mészáros Zsolt szavára pedig adni kell, hiszen nem alkalmi zenehallgató. 1971 óta gyűjt lemezeket, és azóta is naponta több órát tölt zenehallgatással. Ízlése kifinomult: a népzenétől a jazzig, a jazz rockig és a hard rockig ível. „A metál már kevésbé az én világom, a mai trendek pedig sokszor nem nekem szólnak” – teszi hozzá. A Djabe azonban kivétel lett, méghozzá tartósan.
A zenekart nehéz egyetlen stílusba zárni, és éppen ez az egyik legnagyobb erénye. „A Djabe több, mint egy jó minőségű zenekar. Sokkal inkább egy művészeti olvasztótégely” – fogalmazott Zsolt, majd így folytatta: „Égerházi Attila az a központi figura, aki ezt az egészet összefogja, mint egy karmester. Ám közben minden zenésznek önálló hangja, komoly szakmai múltja és saját zenei gondolkodása van. A világzenei, jazzes, jazz rockos, smooth elemek folyamatosan keverednek, mégis felismerhető marad az a bizonyos „Djabe-íz”. A korai években Sipos András, azaz Sipi által használt távol-keleti, afrikai és közel-keleti hangszerek pedig már akkor megadták az egyediség alapját.”
A győri kötődések tartozik, hogy Kovács Zoltán zongorista is, aki egy időszakban a Djabéban is játszott. „Zolival egy ideig egy házban laktunk itt a belvárosban. Konkrétan hallottam, ahogy fél napokat gyakorol. Volt, hogy kinyitottam az ablakot, és csak füleltem. Ez egészen különleges élmény volt számomra – és egy újabb, nagyon személyes győri kapocs a zenekarhoz.”
A beszélgetés hamar eljut ahhoz a témához is, amelyet Zsolt szenvedéllyel képvisel: az analóg hangzás világához. „Abszolút hanglemezpárti vagyok. Az analóg hangzás számomra olyan, mint a kandalló. Van a műkandalló, meg van az igazi, amiben ropog a tűz, él a láng. A digitális lehet tökéletes, látványos, de nincs köze a lényeghez.” – jellemezte szenvedélyesen, majd hozzátette: úgy véli, a digitális hangzás gyakran steril. „Nincs benne az a kis roppanás, az a természetes tökéletlenség, ami az élet része. Az analóg egy folyamat. A digitális megszakítások sorozata, és ezt a fül érzi, még akkor is, ha nem tudja pontosan megfogalmazni.”
Ebbe a gondolkodásba illeszkednek azok a különleges hanghordozók is, amelyeket magával hozott a beszélgetésre. „Égerházi Attila rendszeresen küld nekem szalagokat – dedikálva. Ezek igazi kuriózumok és nemcsak azért nagy értékek, mert ritkák, hanem mert ezek szólnak a legjobban. Ez az analóg hangzás csúcsa. Olyan, mintha a stúdió ajtaja résnyire nyitva maradna, és te ott ülnél a felvételnél.” – tehát Zsoltnál a dedikált dobozos szalagok és a megjelenés előtti tesztlemezek nem vitrintárgyak. „Hallgatni kell őket. Ezek a legelső nyomatok a legszebben szólnak. A gyűjtői érték számomra másodlagos, mert soha nem válnék meg tőlük. A legelső és legfőbb pedig a zenei élmény, az pedig tökéletes!”
A zenehallgatás Zsolt életében családi örökséggé is vált. Fia, dr. Mészáros Iván – szintén jogász – úgy nőtt fel, hogy a Djabe igencsak gyakran szólt otthon. „Ha tetszett, ha nem, kénytelen voltam hallgatni” – mosolyogott édesapjára Iván. „Tetszett nekem is, szó se róla, meg tényleg hallgatni kellett. Egyre jobban ízlelgettem, egyre jobban figyeltem, s egyszer csak azt mondtam Apának: ez a zene zseniális! Szerinte ott volt a fordulópont, s lettem én is Djabe rajongó.” – nevetett a fiatalabbik Mészáros, majd hozzátette, hogy ő is nagyon gyakran hallgatja a zenekar különböző lemezeit, és természetesen a győri koncertre is együtt mennek. Ott ülnek majd a második sorban… „Apa konzervatívabb a zenében, én a modernebb irányokat is szeretem, jöhet a metál is, ha arról van szó! Viszont a Djabe nálam is működött, ez pedig már nem édesapám hatása volt, hanem az én saját élményem lett!” – hangsúlyozta dr. Mészáros Iván, majd rátértünk a zenekar és Steve Hackett bravúros, régóta tartó együttműködésre, amelyről február 7-én a győri közönség is meggyőződhet.
Ugyanis a Djabe történetében külön fejezet Steve Hackett, a Genesis legendás gitárosa, aki több anyagon is együttműködött a zenekarral. „Hackett játékát azonnal fel lehet ismerni, mégsem nyomja el a Djabét. Teret hagy, együtt lélegeznek. Az, hogy nem egyetlen alkalomról, hanem tartós együttműködésről beszélünk, önmagában minősíti a zenekart” – fogalmazott Zsolt, aki azt is elmesélte, hogy ráadásul nem is a magyar zenészek keresték meg a világsztárt, hanem pont fordítva történt. Ez pedig talán többet mond mindennél…
A közelgő győri koncert kapcsán a Mészáros fiúk úgy vélik, ismét pontosan az történik majd, amiért a Djabét annyire szeretik, s nem csak ők: „Az élő zene jelenlétét semmi nem pótolja! Ott lenni, amikor a zene megszületik, mindig ünnep. És ez nem ér véget a tapsnál – utána is dolgozik benned. Viszed magaddal, ott él benned tovább. Ez pedig a legnagyobb varázslat…” – zárta dr. Mészáros Zsolt, akinek a Djabe tényleg több, mint egy zenekar.
(X)